ELNÖK: Soron következik a Magyar Köztársaság 2006. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat és az ehhez kapcsolódó állami számvevőszéki vélemény általános vitájának folytatása és lezárása.



DR. CSEPELI GYÖRGY informatikai és hírközlési minisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Épp kint a folyosón gondolkodtam arról, hogy mi lesz a bevezető mondatom. (Derültség.) A bevezető mondatom úgy szól, hogy a költségvetés egy centrális pillanata egy ország évének, és azért centrális pillanata, mert egy sajátos ellentmondás feszül, egy évről beszélünk, de voltaképpen ez az egy év több évnek a sorsát is eldönti. A kérdés az, hogy ez a költségvetés, amely előttünk fekszik, milyen értelemben fogja az év szükségleteit kielégíteni, és milyen értelemben fog vetésként működni további évek szükségleteinek kielégítése végett.

Úgy látom, vannak olyan elemek a költségvetésben, amelyek feltétlenül indokolttá teszik azt, hogy kijelentsük, hogy bizonyos értelemben a tudás jól jár. A tudás jól jár, mert itt egy olyan befektetésről van szó, ahol minden egyes forint nem egyszerűen forintoknak a többszörözését fogja eredményezni, hanem az élet minőségének javulását fogja eredményezni, annak a célnak az elérését fogja szolgálni, amely mindig is ebben az országban a legjobbakat foglalkoztatta, nevezetesen az, hogy Magyarország egy európai, normális, polgári ország legyen. Mindenfajta politikai felhangok nélkül, ha ezt a költségvetési vitát így kívülről nézi az ember és megfigyeli, akkor azt kell mondjam, hogy borzasztóan hasznos, mert ráirányítja az ország lakosságának figyelmét, hogy igenis, lehetséges akár sokszor értelmetlennek ható mondatokon keresztül is értelmes problémákkal viaskodni és küszködni, mindenkinek van valamifajta részigazsága.

Ami a tudás problémáját illeti, a tudás pártján állók igazságát illeti, azt kell mondanom, hogy az Informatikai és Hírközlési Minisztériumban annak ellenére, hogy az a néhány milliárd forint, amellyel ez a minisztérium gazdálkodni fog, számszakilag nem tűnik soknak, mégiscsak elindultak olyan folyamatok - és ezek a folyamatok a következő évben folytatódni fognak -, amelyek az európai felzárkózás célját szolgálják. Az európai felzárkózás ugyanis egy olyan terv, amely Európának a világversenyben való pozicionálását szolgálja, tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy Magyarország érje utol Európát, hanem arról van szó, hogy Európa érje utol az Egyesült Államokat, érje utol Kínát, és az, amit Lisszabonban kitűztek célul, hogy legyen Európa a világ vezető tudásalapú régiója, ez álomból valóság legyen. Meg kell mondanom, hogy ezeknek a lisszaboni céloknak a 2005-ös felülvizsgálata azt mutatta, hogy Európa mint olyan, alatta van ennek az elvárásnak. Ezért ezt a költségvetést olyan szempontból is mérlegelnünk kell, hogy szolgálja-e az európai információs társadalom kialakulását, részt vesz-e a magyar tudás, a magyar kreativitás, a magyar hozzáadott érték abban a folyamatban, amelynek eredményeként Európa nem fog lemaradni.

Három nagy területe van ennek az egységes európai információs társadalmi víziónak, és szerintem mind a három tekintetben a magyar információs társadalom fejlődése követi ezeket az irányokat. Röviden tegnap már említettem ezt a hármat, most egy kicsit bővebben térnék ki rá. Az egyik az egységes európai információs tér, melynek tegnap csak egy aspektusát említettem, nevezetesen azt, ahogy a fizikai térben az autópályák lehetővé teszik az elérést, ugyanúgy a virtuális térben szükségesek olyan szélessávú adatforgalmi pályák, amelyek lehetővé teszik azt, hogy mindenki mindig, mindenkor, mindenről tudjon kommunikálni. Tehát az adatoknak egy olyan páratlan mérvű forgalmazását teszi lehetővé ez az egységes európai információs tér, amely voltaképpen relativizálja a térnek és az időnek a fogalmát. Ez azonban csak egy technológiai látomás, ezt meg kell tölteni tartalommal, két szempontból. Az egyik, és ilyen téren a magyar információs társadalom nem rendelkezik negatív rekordokkal: a szabályozás. A szabályozás, amely Szkülla és Kharübdisz tekintetében túlszabályozást is jelenthet, illetve jelentheti az anarchia féktelen szabadságát. Az európai tendencia mindenképpen a dereguláció, mindenképpen a szabályozási struktúráknak egy olyan leépítését jelenti, amely inkább az érdekeltek önszabályozására teszi a hangsúlyt, semmint nagy hatalommal felruházott nemzeti szabályozó hatóságoknak bizonyos szempontból a túltengésére. Ez a szabályozási munka nemcsak a szolgáltatókat kell hogy jelentse, nemcsak a szolgáltatók tevékenységét kell hogy jelentse, akik a szélessávú adatforgalom piacán fellépnek, hanem kell hogy jelentse azoknak a tartalomszolgáltatóknak is az önszabályozását, akik a legkülönbözőbb tartalmakkal, legyen az oktatás, legyen az üzlet, legyen az adminisztráció, legyen az egy olyan tartalom, mint például ennek a parlamenti közvetítésnek a sugárzása az interneten keresztül, eljuttatják a felhasználókhoz.

A harmadik dolog, amely nagyon fontos ebben az összefüggésben, hogy az egységes európai térben interoperabilitásnak kell érvényesülnie, azaz a legkülönbözőbb szolgáltatásoknak egymással összhangban, egymásnak megfelelve kell létrejönni, hogy ne ismétlődjön meg a bábeli nyelvzavar, amely annak idején lehetetlenné tette az emberek egymás közti megértését. Az informatikai tér, a digitális tér ilyen értelemben véve túl kell hogy legyen a bábeli nyelvzavaron, egységes protokollokat kell hogy tartalmazzon.

Egyetlenegy aspektusát említeném még ennek a problémának, a média vonatkozását, amely, meg kell vallanom, 1996-os szabályozását tekintve messzemenően nem tükrözi azt a helyzetet, amellyel most szembe kell hogy nézzünk, hiszen a szélessávú internetre kikerült tartalmak nem tekinthetők a hagyományos média fogalmába eső tartalmaknak, és ilyen területen gyökeresen és radikálisan újra ki kell találnunk a szabályozást.

Elindult az NKÖM és az IHM együttműködése eredményeképpen egy új kht., a Neumann Kht. amely tartalmazza a NAVA-t, tartalmazza a Nemzeti Digitális Adattárat és a Digitális Irodalmi Akadémiát, amely feltétlenül ennek a nemzeti típusú tartalomnak egy olyan generátora lesz, amely hosszú évekre meg fogja határozni Magyarország, a magyar kultúra jelenlétét az európai egységes információs térben. A másik prioritása az Európai Uniónak - és ezen a területen Magyarországnak, azt hiszem, bőven van mit behoznia - a kutatás-fejlesztés. A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, amely körülbelül másfél éve működik, a legnagyobb ígéretekkel indult el, és igyekszik megvalósítani azt az európai követelményt, hogy a kutatásra fordított pénzek ne pusztán konferenciára járó tudósokat, ne pusztán akadémiai folyóiratokban megjelenő közleményeket, ne pusztán önadminisztrált életrajzokat, hanem tényleges termékeket jelentsenek. Az infokommunikációs termékek ráadásul olyan típusúak, amelyek elavulási ideje borzasztóan gyors: egyik pillanatban létrejön a termék, és hogyha az nem találja meg a piacát, akkor már mehet is a múzeumba, anélkül, hogy bárki is használta volna őket. Látnivaló, hogy az infokommunikációs kutatások állapota 40 százalékában járul hozzá a gazdasági növekedéshez, ezért nem közömbös, hogy azok a regionális tudásközpontok, amelyek Magyarországon most kialakulóban vannak, mennyiben, az üzleti szférával együttműködésben ténylegesen olyan típusú termékek kifejlesztésén fognak munkálkodni, amelyekből több munkahely, több pénz, több jólét, és ami nagyon fontos, több értelmes élet keletkezik. Sok jó példa közül kiemelném a Budapesti Műszaki Egyetemen ebben az évben megalakult Mobil Innovációs Központot, amely a mobilkommunikációs technológiáknak bizonyos értelemben véve egy tesztágya, ahova mindenki eljöhet, és kipróbálhatja a saját leendő termékét. Egy hasonló típusú fejlesztés - amely európai jelentőséggel fog rendelkezni - alakul majd Miskolcon egy nanotechnológiai központ képében, és Magyarország ilyen értelemben a biotechnológiai kutatásoknak is feltétlenül a szülőhazája kell legyen, ha ténylegesen hozzá akar járulni az európai versenyképesség fokozásához.

A harmadik terület, amely az Európai Unióhoz való csatlakozásból adódóan, de saját önbecsülésünk szempontjából is nagyon fontos, az információs társadalom tényleges társadalmiasulása, vagyis egy olyan állapot elérése, amikor - mint tegnap este szűk illegális körben már volt alkalmam kifejteni - nem digitális proletárok állnak szemben digitális burzsoákkal, hanem ténylegesen van egy olyan többség, amelynek készség szintjén természetesnek adódik mindazon technológiák használata, amelyekhez hozzátartozik a számítógép, hozzátartozik a szoftver, hozzátartozik a hálózatiság, és hozzátartozik mindazon információknak nem egyszerűen a befogadása, hanem teremtő, alkotó feldolgozása, majd újrahasznosítása, amelyek a hálózaton keresztül hozzáférhetőek. Itt nehezíti a feladatot, hogy nem egyszerűen olyan készségről van szó, amit az ember valamikor gyerekkorában megtanult, hogy hogyan kell bekapcsolni a rádiót, hogyan kell felpattanni a biciklire, és akkor biciklizni tudott egészen haláláig, amíg el nem gázolta egy autó, hanem arról van szó, hogy gyakorlatilag újra kell tanulni minden évben mindent. Ez egy kicsit olyan, mint amikor az ember megtanulja a villanykapcsoló használatát, majd a következő évben kap egy új villanykapcsolót, és újra meg kell tanulnia; olyan, mint amikor épp tegnap a lakásomba vezettek be egy új önszabályozó fűtésszabályozó rendszert, és hidegben kellett eltöltenem az éjszakát, mert nem tudtam megtanulni ilyen gyorsan ennek a digitális hőszabályozónak a használatát. A tanulás tehát nem egyszerűen egy élethossziglani folyamat a szónak abban az értelmében, hogy valamit tanulunk, majd hozzátanulunk, hanem a tanulásnak és a felejtésnek - amint régen mondták - egy dialektikus egysége, ahol újra meg újra kell tudni tanulni, és újra meg újra meg kell tanulni felejteni. Ahhoz, hogy ez a fajta rugalmas, az információs technológiák változásaihoz szüntelenül alkalmazkodni képes tudás megjelenjen az emberekben, és ráadásul hasznot hajtó módon jelenjen meg az emberekben, ne egyfajta privilegizáltság vagy ne egyfajta elithez való tartozásként jelenjen meg, az szükséges, hogy az Európai Unió által megfogalmazott elvárás, nevezetesen az inklúzió, a befogadás politikája érvényesüljön. Ha ilyen szempontból nézzük meg a költségvetést, akkor azt látjuk, hogy mind az IHM, mind más minisztériumok - például az OM - költségvetésében vannak olyan tételek, amelyek arra irányulnak, hogy a regionális különbségeket próbálják kiegyenlíteni, hogy ne érjen senkit hátrány azért, mert egy Szabolcs-Szatmár megyei kis faluba született, szemben azzal, aki mondjuk, a Rózsadombon született, és rögtön a Chello szolgáltatást igénybe véve, megfizethető áron, szélessávú szolgáltatást tud használni. A regionális különbségek kiegyenlítése, mondjuk, az alapréteg, amelyre rá kell épülnie a különféle szociológiai típusú digitális különbözőségek kiegyenlítésének, amely, hangsúlyozom, egy soha be nem záruló folyamat.

Egyetlenegy aspektust említenék csak, mielőtt még befejezném, és ez nagyon fontos aspektus, nevezetesen az, hogy vannak a társadalomban olyan marginális helyzetű rétegek, amelyek nem feltétlenül területileg különülnek el egymástól, nem feltétlenül életkorilag különülnek el egymástól, hanem valamilyen értelemben, a sors kegyetlensége folytán, egyeseknek adatnak képességek, látnak, hallanak, tudnak mozogni, mások nem hallanak jól vagy egyáltalán nem hallanak, nem látnak, rosszul látnak vagy egyáltalán nem látnak, illetve nem tudnak mozogni, mert korlátozottak a mozgásban, akár azért, mert valamilyen betegség megfosztotta őket ettől, akár azért, mert valamilyen katasztrófa folytán bekerültek az életnek abba a bugyrába, amelyről mi igazán nem vagyunk hajlandóak tudomást venni addig, amíg épek és egészségesek vagyunk. Körülbelül másfél millió azon emberek száma, akik akár közvetve, akár közvetlenül érintve vannak az ilyen típusú fogyatékosságok által, és azt kell mondanom, az infokommunikációs eszközök e csoportok esetében messze többet jelentenek, mint az épeknek és az egészségeseknek. Az épek és egészségesek esetében az a kérdés merül fel, hogy versenyképesek lesznek-e, és milyen mértékben lesznek versenyképesek. Számukra viszont élet és halál kérdése az, hogy legyen mobiltelefonjuk, legyen szélessávú internet-hozzáférésük, legyenek olyan szoftverek, amelyek segítségével a világhálón megtalálható információk elérhessenek hozzájuk, annak érdekében, hogy értelmesen tudjanak élni, amely elsődlegesen a munkát és a kommunikációt jelenti.

Azt kell tehát mondanom, hogy ha Magyarország tényleg európai ország akar lenni - és ez nem egy egyéves program, ez egy sokéves program -, akkor még határozottabban kell rálépni az információs társadalom útjára, még határozottabban kell részt venni abban a programban, amely a lisszaboni célok újragondolását és a 2010-es információs társadalmi célok elérését jelenti. Bizonyos értelemben véve, azt kell mondjam, újra és újra olvassuk el Tony Blair beszédét, mert abban ez az új európai perspektíva megjelenik, és meg kell mondanom, hogy nemcsak Magyarországon, hanem más országokban is értő fülekre talált ez a beszéd. Azt kell mondanom, hogy az IHM teljes egészében e gondolatok jegyében fog működni, mint ahogy eddig is e gondolatok jegyében működött. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)



ELNÖK: Kétperces felszólalásra megadom a szót Ékes József képviselő úrnak, független.



ÉKES JÓZSEF (független): Köszönöm a szót, elnök asszony. Érdekes volt államtitkár urat végighallgatni: beszélt a kutatás-fejlesztésről, innovációról és annak hazai megvalósításáról. Talán érdemes lenne a Tudományos Akadémia jeles képviselőit megkérdezni, hogy jelenleg, ma a magyar költségvetésből egyáltalán hol tart a hazai kutatás-fejlesztésre szánt összeg, vagy néha átmenni a MTESZ-székházba itt a Parlament mellett, és az ott lévő akadémikusoktól is erről a kérdésről kissé információt kérni. Hiszen ha azt nézem, hogy a kutatás-fejlesztési összegek Magyarországon alatta vannak az európai uniós átlagnak, jóval alatta vannak tulajdonképpen, mellette az innováció területén a hazai kis- és középvállalkozások támogatási rendszere is messze elmarad, ott, ahol valóban a kutatás-fejlesztési eredményeket hazai megvalósítási célokból el lehetne indítani, messze elmarad a támogatási rendszertől. Vegyük a 2004-es évet, amikor 60 milliárd forint volt a hazai kis- és középvállalkozások támogatására beállítva. Több mint tízezer pályázó volt, megkötve szerződés tulajdonképpen kétezer-egynéhányszázzal lett, összegre 26 milliárd, de kifizetve tulajdonképpen 2005-ben ebből az összegből 2,3 milliárd forint lett.

Államtitkár Úr! Nagyon szép, amit ön elmondott, de sajnos a hazai valóság, a hazai költségvetési támogatási rendszerek nem ezt tükrözik vissza, hogy a hazai kutatás-fejlesztés, annak innovációja tulajdonképpen itthon valósulna meg. Ebben a kérdésben, igenis, önnek is, aki tényleg az informatika területén megpróbál mindent megtenni annak érdekében, hogy Magyarország kiugró teljesítményt tudjon nyújtani, ebben a kérdésben önnek is, igenis, szorgalmazni kell a költségvetés területén, hogy a kutatás-fejlesztés, hazai innováció, hazai szabadalmak, igenis, itthon valósuljanak meg, hiszen elsődlegesen a hazai kis- és középvállalkozások foglalkoztatják a magyar munkaerő több mint kétharmadát. Ebben a kérdésben kellene a költségvetés területén, a parlamenten belül is megállapodni, hogy milyen prioritást, milyen célokat kívánunk kitűzni ennek érdekében (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és hogyan rendeljük alá a költségvetést, és ez hiányzik a legnagyobb részben. Köszönöm. (Taps az ellenzéki padsorokban.)



VISSZA