Minden győztes forradalom egyformán boldog, és minden vesztes forradalom a maga módján szomorú. De egy forradalom sokkal több annál, hogy a siker vagy a kudarc felöl ítéljük meg. Forradalomban magasra tör a hit, az akarat, a szenvedély és a cselekvési vágy, mintegy kipróbálva, hogy mire képes egyáltalán az ember. Senki sem vág bele egy forradalomba másképp, mint hogy győzni akar.

A forradalom magában hordozza értékét, melynek lényege, hogy ha egyszer kitört, utána már semmi sem lesz olyan, mint volt annak előtte. Tocqueville írja a francia forradalomról, de írhatta volna 1956-ról is, hogy a forradalom, melynek az a célja, hogy felszámolja a tűrhetetlen és elviselhetetlen társadalmi és politikai intézményeket, nem ott tör ki, ahol ezek az intézmények jobban fennmaradtak, s ennél fogva nagyobb mértékben nyugtalanították és fenyegették a népet. Éppen ellenkezőleg, a forradalom ott tör ki, ahol ezeknek az intézményeknek a szorítása gyengül, s ily módon a teher ott tűnik a leginkább elviselhetetlennek, ahol valójában a legkönnyebb.

Magyarországon a sztálinizmus hatalma 1953-ban, Nagy Imre kormányának hatalomra kerülésével visszafordíthatatlanul megroppant. Az elnyomó intézmények szorítása gyengült, s amikor Nagy Imrét két éven belül elvtársai megbuktatták, az emberek ingerküszöbe túl alacsony lett ahhoz, hogy újra rettegjenek a hajnali csengőtől, természetesnek tartsák az idegen megszállást, zokszó nélkül építsék a vas és acél országát, s szemlesütve szégyenkezzenek magyarságuk miatt. Nagy Imre miniszterelnöksége megtanította őket arra, hogy lehet és van értelme az emberi életnek mindazon rettenet és pusztítás után, amit a háború és a béke hozott az országra.

Mi sem volt természetesebb, hogy 1956 október végén Nagy Imre vált központjává a vágyaknak, melyek egy normális, európai, demokratikus és igazságos ország megteremtésére irányultak. A célokban semmi sem volt, amit radikálisnak, a szó hagyományos értelmében forradalminak lehet nevezni. A magyarok csak arra vágytak, amit az osztrákok 1955-ben megkaptak.

De míg az osztrákok az államszerződéssel visszanyerték függetlenségüket és semlegessé lehettek, addig a magyarokra álnok módon ráakasztották a Varsói Szerződés igáját, mely egyszerre kilátástalanná tette a jövőt, melynek vágyott harmóniája karnyújtásnyi közelségből fényévnyi távolságra került.

Ez a csalódás volt a lélektani hajtó erő, mely nem szűnt meg működni egészen 1956 október 23 –a délutánjáig , amikor az egyetemisták tüntetése Budapesten néhány óra alatt fegyveres felkeléssé, s onnan forradalommá alakult.

Bár a harc helyenként kegyetlen és véres volt, a régi rend intézményei napok alatt porrá váltak. A hatalmas Szovjet Hadsereg kezdeti csetepáték után kivonult Budapestről. Többpárti kormány alakult. Az ország kilépett a Varsói Szerződésből. A Szovjetunió elismerte a magyarok jogát a függetlenségre. 1956 november 5 én megindulhatott volna a munka. A forradalom győzhetett volna.

De mint tudjuk, nem győzött. Moszkva képtelen volt elszánni magát arra, hogy kiengedje az országot szorításából. A Nyugat csak vigasztaló szavakat küldött, de az események folyásába nem avatkozott be. 1956 november 4 én a Szovjet Hadsereg visszatért, Nagy Imre és kormánya elmenekült. Mindössze egy miniszter, Bibó István maradt helyén a Parlamentben, akinek fegyvere az írógép volt, szemben a megszállók tankjaival, gépfegyvereivel, ágyúival. Bár az ellenállás reménytelen volt, a forradalom erői szembe szálltak a megszállókkal Budapesten, melyet rommá lőttek a megszállók. Kegyetlen megtorlás kezdődött. Százezernyien menekültek el az országból. A forradalom elbukott.

Az újonnan berendezkedett rend azonban nem tudta ott folytatni, ahol a régi rend abbamaradt. Miközben a szovjet megszállók hatalmából uralomra juttatott vezetők mindent elkövetettek, hogy a nép elfelejtse a forradalmat, ők soha, egy percre sem felejtették el az októberi véres és szabad napokat. Október 23-át nem engedték megünnepelni, de a saját napjukat, november

4-ét évről-évre kényszeresen megünnepelték.

Miközben mindenki úgy tett, mintha nem tudna semmit, mindenki tudta, hogy a másik tudja.

Nagy Imrét és társait, az ismert és ismeretlen forradalmárokat kivégeztette a magát győztesnek nyilvánító új rend. A miniszterelnök azonban soha nem mondott le. Holttestét gyilkosai mésszel öntötték le, kezét és lábát dróttal kötözték össze, titkos sírhelyét többször is változtatták. Nagy Imre azonban élt. S vele élt a remény, hogy Magyarország egyszer olyan lesz, aminek ő álmodta. Európai, szabad, fejlődő ország, ahol demokratikus és igazságos rendben élnek a polgárok, békében szomszédaikkal és önmagukkal.

Ez a remény oly hatalmas volt, hogy az új rend, ha akarta volna, sem tudta széttépni. Ennek a reménynek vagyunk ma az örökösei. Ez a remény kötelez bennünket arra, hogy ne felejtsük el azokat, akik 1956 forradalma alatt, vagy az azt követő megtorlás idején meghaltak. Ez a remény kötelez bennünket arra, hogy ne felejtsük el azokat, aki élve maradtak, de úgy haltak meg, hogy a forradalom ütötte sebet magukon hordozva nem élhettek teljes életet. S ez az a remény, melyet át kell adnunk fiainknak, lányainknak, akik számára 1956 októberének napjai és az azt követő évtizedek ugyanúgy történelem, mint ahogy az 1956-ot tudatosan megélt nemzedékek számára az volt a korábbi két bukott magyar forradalom1848/49-ben, és 1918-ban.

A bukott forradalmak sajátszerűsége abban van, hogy akkor győznek, amikor már mindenki azt hiszi, hogy végképp elmúltak. Egy forradalom azonban nem múlhat el, mivel ha elmúlna, az azt jelentené, hogy azok az eszmék, hitek, értékek is elmúltak, amelyek vonzásában az emberi életnek értelme van. Amíg lesz élet és lesz magyar a Kárpát Medencében, addig 1956 forradalma is él és élni fog.

VISSZA