Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Ünneplő Közönség!



Csodálattal nézünk e két viaduktra, melyeket a magyar műszaki tehetség és alkotó erő műveiként ismerünk és szeretünk.

Az alkotás erői visznek bennünket a jövőbe. Az alkotás sajátosan emberi képesség, mely világot tud teremteni a semmiből, ami által létre tudjuk hozni azt, amit a természet megtagadott tőlünk.

Itt ez a két nagyszerű híd a példa, hogy mire képes az ember, aki egyenes vonalon, megszakítás nélkül akar mozogni, ráadásul vasúton. Az alkotás anyaga a fizikai világból való, a létrejött konstrukció azonban több mint kő, vas, cement. Az alkotás, ha egyszer létrejött , lényegénél fogva szellemi, a kultúra, s nem a természet ténye már.

Az alkotást ünnepeljük ma. De tudjuk, hogy ezen a helyen az esztelen rombolás is megtalálta a maga cselekvési terepét. Bomba robbant az egyik völgyhídon, éppen akkor, amikor azon vonat haladt át, s majdnem két tucat utas számára ez a völgyhíd Szent Lajos hídjává vált. Igen sokan megsebesültek, s mindenki, aki élve maradt, amíg élt, magában hordta a robbanás éjszakájának rettenetét.

Az alkotás és a rombolás elválaszthatatlanságára int bennünket ez a helyszín. Amit egyik kezével az Isten adott nekünk, azt a másik kezével elvette. Köztünk élnek az alkotók, de ugyanott élnek a rombolók is. Sőt, lehet, hogy egy s ugyanazon emberben ott él mindkettő.

A huszonegyedik században különös aktualitása van a huszadik századi történetnek, melyet itt és most felidézünk. Azt látjuk, hogy fanatikus támadók rontanak vonatainkra, repülőinkre, hajóinkra. Ami Biatorbágyon történt 1931 szeptember 12-én, csak előjáték volt ahhoz, ami most történik, és történni fog a világban.

Emlékezzünk a terror áldozataira, akik ezen a helyen végezték be életüket, s emlékezzünk mindazokra, akiket a végzet azóta magával ragadott.


VISSZA