A pont és a hely

(Andocs 800 éves)



Mit mondhatott Isten a két angyalnak, hogy idetaláljanak, akiknek majd’ 500 évvel ezelőtt azt a feladatot adta, hogy Kalocsáról ide Andocsra repítsék ezt a gótikus kápolnát, benne Mária szobrával? Honnan tudták az angyalok, hogy éppen itt, a Balaton és a Dráva közötti vidék közepén van az a pont, melynek volt ereje, volt vonzása ahhoz, hogy különlegessé, alkotássá váljon, s az is maradjon az idők végezetéig.

Nem volt GPS, nem volt térkép, senki sem irányította őket a földről, de az angyalok mégis tudták, hogy Paksnál kell átjönniük a Dunán, majd Kél, Ozora és Simontornya felé kell venni reptüket, hogy végül megérkezzenek oda, ahova megbízójuk küldte őket. A legenda szerint az angyalok elfáradtak a hosszú úton, meg-megálltak megpihenni egy-egy magaslaton. Ahol megálltak a Mária-kápolnával, ott forrás fakadt. Utolsó pihenőhelyük innen keletre egy magaslat volt. Bár éjjel volt, ők mégis látták a falu közepén nyíló tisztást, ahová szokatlan terhüket kézbesíteniük kellett.

Ebben az évben lesz 800 éve annak, hogy Andocs neve Anduch alakban előfordult egy oklevélben. A név később gyakran felbukkan másutt is, hol Andoch, hol Andach, sőt egy 1321-es oklevélben az Onduch változat is látható. Gyanítható azonban, hogy az oklevelek valósága lemaradt a történeti valóságtól. Az Andocs név minden bizonnyal együtt született a honfoglalással, jóllehet nem tudjuk, mi lehet e név eredete, nem ismerjük etimológiáját, nem tudjuk, mely nyelv adta, jelentése homályba vész.

A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe keletről érkeztek, megállva a Dunánál. A Balaton és a Dráva közötti térség akkor még a Keleti Frank Birodalom része volt, de már viszontagságos múltra tekinthetett vissza. Lakták a kőkorszakban, de éltek itt az úgynevezett vonaldíszes kerámiát készítő népek is. Sokan jöttek és mentek, de míg maradtak, addig biztosak lehettek abban, hogy jó helyet találtak, hiszen volt tiszta víz, termékeny föld, gazdag legelő, szálláshelynek való magaslat. Andocs és vidéke maga az emberre szabott természet. A rómaiak fényűző villákat építettek a környéken, ahol élénk volt a kereskedelmi forgalom, hiszen itt volt az út, melyen a Sopianae (Pécs)–Tricciana (Ságvár)–Arabona (Győr) közötti forgalom zajlott.

A rómaiak száz évig éltek itt. Attila, a hunok királya verte ki őket erről a helyről. A hunokat a gótok, a gótokat a longobárdok követték gyors egymás utánban. A népvándorlás forgatagában egymást váltó pogány népek közül az avaroknak sikerül viszonylag hosszabb időre megtelepedniük itt. Államuk erős és virágzó volt. Kultúrájuk nagyságáról a temetőikben talált ékszerek, fegyverek, használati eszközök szépsége tanúskodik. Az avarok elbuktak a Frank Birodalom hódításával szemben, mely 796-ban bevégezte az avarok dicsőségét.

A frankok sem élvezhették sokáig uralmuk gyümölcseit. A magyarokon kívül nem volt nép, melynek ne a bukás lett volna a sorsa. Halottaik itt maradtak, az élők elmenekültek. A Kárpát-medencébe kelet felől érkező magyarok a frankok meglepetésére nyugat felől foglalták el a Dunántúlt. A Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén megtelepedett magyar harcosokat a keleti frank császár hívta szövetségbe, hogy együtt verjék le I. Berengár itáliai királyt. A magyarok a feladatot teljesítették, s ha már Itáliában voltak, még egy évig ott időztek, kószálva, rabolva a gazdag Lombardiában. Onnan vették vissza az irányt 899 tavaszán újonnan fellelt hazájuk felé. Voltak, akik átkeltek a Dunán, s voltak, akik maradtak. Megtetszett nekik ez a Balaton és a Dráva közötti vidék. Szlávok éltek akkortájt e földön, melyet a magyarok hamar vezéri székhellyé tettek. Itt áldozott Koppány vezér fehér lovat. Bárcsak ne tette volna! Innen indult végzetes útjára, ahonnan sosem tért vissza. Teste felnégyeltetvén, az új hit győzelmét volt hivatott bizonyítani, ahol csak szemlére bocsátották Győrben, Veszprémben, Esztergomban, s Gyulafehérvárott.

Koppány testét azonban könnyebb volt az enyészetnek és a kárhozatnak átadni, mint szellemét. Koppányból a magyarság pogány, lázadó, keresztény-és Nyugat-ellenes hangja szólt, mely sosem némult el. Koppány élt.

Ahhoz, hogy Koppány egészen meghaljon, kellett valami, ami erősebb, mint a fegyver, hatalmasabb, mint a király, gazdagabb, mint a bankár. Isten talán azért ajánlotta az angyaloknak Koppány-völgyét, mert tudta, hogy ha egyszer ide megérkezik Mária, neki lesz csodatevő ereje hozzá, hogy az itt élők eltéphetetlen szövetséget kössenek a nyugati keresztény világgal, mely nélkül a magyarság elveszett volna, mint elvesztek előtte a hunok, avarok, gótok, longobárdok.

Andocsot Istennek meg kellett jelölnie ahhoz, hogy pontból hellyé váljon, ahol megjelenhet. A gótikus kápolna, s benne Mária szobra azért rendezhette és gyűjthette egységbe maga köré az itt élő emberek pályáit és vonatkozásait, melyekben születés és halál, átok és áldás, győzelem és megaláztatás, kitartás és hanyatlás kibogozhatatlanul keveredik, mert formát és értelmet adott az emberi sorsnak.

Ez a kápolna segít az itt élőknek önmagukra találni. (Látjuk, amint járják a földet, mely felett süvít a zord szél. Az út elhagyatott, az alkonyat ereszkedik. Az élőket áthatja az aggodalom a biztos kenyérért, az ínség szótlan réme, a szerelem kínnal vegyes öröme, szülés jöttén érzett remegés és a halál fenyegetésében kelt reszketés. A földön áll a kápolna, és a föld lakóinak világa tartja állva.

Azt tartja a legenda, hogy a kápolna alapzat nélkül áll a földön. A veszprémi püspök 1719-ben egy levelében a következőket írta: „Figyelemmel nézzük a Somogy megyei Andocson, püspöki falunkban lévő a Boldogságos Szűzről elnevezett templomot, amely a lakosok elbeszélése szerint alapzat nélkül látszik állani. Mint a hagyomány tartja, angyalok hozták ide, s éjjelente angyalok éneke hangzik fel és világosság tündöklik benne.”

A kápolnának van alapzata. Ez az alapzat szilárdabb és mélyebb, mint azt építői valaha tervezték és építették. Az alapzat a közösség, mely 800 éve él itt e helyen, melynek neve Andocs. Amennyire kevéssé lehetséges egy épület anélkül, hogy megépített legyen, oly kevéssé maradhat meg épített műként megőrzők nélkül. Csak akkor és addig mű, amíg van, aki őrzi. Akkor is, ha csak vár a megőrzőkre, és megszerzi és kivárja a megőrzők betérését léte igazságába. A megőrzés azt jelenti, hogy a hely lakóivá válunk, sorsukban osztozunk. A megőrzés: tudás.

Ez a tudás nem a turista tudása, nem vonja tárgyát a puszta átélés körébe, nem kárhoztatja azt az élménykiváltó szerepére. A megőrzés révén kialakított, felhalmozott és nemzedékről nemzedékre áthagyományozott tudás a megőrzők közösségét teremti meg, akiket együvé tartozóvá tesz sorsuk igazsága. Ez a tudás teljes egészében különbözik a formálisra és érdekességekre vonatkozó, tudálékos szakértelemtől. A közösség az, mely a megőrző tudás birtokában képes megtalálni, s ezáltal megőrizni magát.

E tudás igézetében ezrek születtek, éltek és haltak ezen a helyen, s nincs okunk feltételezni, hogy a jelenben élők ne tudnák megőrizni közösségüket a jövőben érkezők számára. A megőrzés értelmében vett tudás eltörli a különbséget múlt és jövő között. Ma itt vannak velünk, akik valaha itt éltek, s azok is, akik még meg sem születtek, de ide születve vagy ide költözve itt fognak élni. A megőrzés nem korlátozza az embereket csak élményeikre, hanem az együtt-és egymásért lét igazságában közösséggé forrasztja őket.

Az igazság minden korban, minden nemzedéknek másként mutatja magát. Andocs a középkorban szépen gyarapodó, egyre növekvő település lehetett. Birtoklása kiváltság volt, melyért sokak harcba szálltak. De ahol virágzó élet volt, ott hamarost porig égett épületek, semmivé tett ültetvények, rablók által feldúlt porták lettek. Andocs 150 évre frontközség lett, magyar és más nemzetiségű végvári vitézek, hajduk, török katonák, nyugati zsoldosok lesvetési helye, akik csak magukra gondoltak. A felszabadulás nem sok jót hozott. A győztesek ugyanúgy raboltak és rekviráltak, mint tették azt korábban a vesztesek. Majd jött a kuruc-labanc háború, mely szintén nem kímélte a lakosságot. Ami egykor Andocs térsége volt, abból 1715-re mindössze a kápolna, három jobbágyháztartás és három zsellérháztartás maradt. Az igazi újjászületés az ide települt ferencesek érdeme, akik békét és biztonságot hoztak a térségbe. Ekkor épült a rendház, bővült templommá a kápolna, jött létre az épületegyüttes, melyet ma is látunk. A rendház és a templom építése iparosok, mesteremberek közreműködését igényelte, akik ha már itt dolgoztak, le is telepedtek. Nekik köszönhető a község polgárias karaktere. A nemesi birtokok eltűntek. A jobbágyok a veszprémi püspök és a ferences barátok birtokain dolgoztak.

A változás lassan és kínkeservesen ment végbe. Az andocsiaknak csak kisebbsége tudott bekapcsolódni a modern munkamegosztásba, a többség megélhetésének forrása továbbra is a nagybirtokon végzett napszám maradt. Sokan próbálkoztak Amerikával. A hazatértek 1907-ben emlékművet emeltek maguknak, afféle fordított Szabadság szoborként, a templom előtt áll. Andocsról indult el Amerikába Tóth István is. Pénze nem lévén fűtőnek állt egy hajón, mely átvitte az Óceánon. Ellis Islandra érkezvén keservesen csalódott, amikor megtudta, hogy hajóalkalmazottként ki sem szállhat, nemhogy bevándorlási engedélyt kérhetne. Így azután ugyanazzal a hajóval vissza is indult, s úgy tért vissza, hogy volt is, meg nem is volt Amerikában. Az oszlop másoké mellett az ő emlékét hirdeti.

Az első világháború után a falu lassú gyarapodása folytatódott. Lett járda és telefon, de villany nem volt. Fellendült a vallási turizmus. A második világháborút a már egyszer megismert felemás felszabadulás-élmény követte. A nagybirtokrendszernek véget vetett a földosztás, melyet hamarosan semmissé tett a szövetkezesítés. A ferenceseket elüldözték. Elkészült a falu villamosítása, megnyílott a mozi, állandó orvosi praxis jött létre, s 1959-ben megérkezett a faluba az első tévékészülék. A zárt helyi társadalom burkát szétrepesztette a környék iparosítása.

A modernizációs lendületet megtörte a közigazgatási átszervezés. Ennek eredményeként Andocs 1977-ben elveszítette önállóságát, melyet 1988-ban visszanyert, s azóta is gyakorol.

Egyre kevesebben élnek a faluban. 1949-ben 1784 személyt számláltak. 50 év múlva már csak 1217 főt találtak Andocson az összeírók. A következő évek kihívása a lakosság számának stabilizálása és növelése.

A sors, mely korábban vezette, a modern korban mintha inkább vonszolná a közösséget, melynek ünnepén fel kell tennünk a kérdést: hogyan tovább? Ideje letépni az igazság álarcait, s megkérdezni magunkat, mi történt velünk? Hová lett a megmaradás és megőrzés akarata, mely segített török, német, orosz ellen? Rá kell döbbennünk, hogy az ellenség ezúttal bennünk, magunkban van. A modernizáció megállíthatatlan, s aki nem alkalmazkodik, az veszít. Az alkalmazkodás nem jelenthet önfeladást, nem jelenthet távolodást az igazság terétől. Ellenkezőleg, a megmaradás és a megőrzés parancsa arra kényszerít, hogy újra alapítsuk a közösséget, újra kössük a szövetséget a káoszt tagadó renddel, létünket kérdezésre méltó voltában nevezzük meg, mint tették elődeink, s tenni fogják utódaink, ha ők is törésvonalhoz érnek.

Ez a törésvonal a szembenállókat egységük felismerésére készteti, nem engedve őket elszakadni egymástól, közös mértéket és határt szabva számukra. A törést az új, modern történések hozták. Szenvedő áldozatból cselekvő alannyá kell válnunk ahhoz, hogy az új történések közösségünket az igazság öröktől való rendjébe ágyazzák, cselekednünk, alkotnunk kell, saját akaratunkkal megelőzve mások akaratát. És ehhez a ponthoz érkezvén látnunk kell, hogy a kisebb és a nagyobb közösség sorsa egybefonódik. A lemaradás, az újtól való rettegés, az új szolgalelkű követése, a régi kényszeres megtagadása nemzeti létünk lényegi problémája. Egyedül a megmaradás igazságából táplálkozó változás akarata segíthet azokban a döntésekben, melyek eredményeként egy közösség győz, vagy elbukik.

Ha halljuk, ha nem, korunk régi és új vitájától hangos. Ha látjuk, ha nem, az új feltartóztathatatlanul közeleg. Létünk minden mozzanatát áthatja ez a vita, melyben állást kell foglalnunk, tevőleges részt kell vállalnunk, változtatnunk kell, s nekünk magunknak is meg kell változnunk. Ha nem tesszük, hűtlenekké válunk elődeinkhez, s utódainkhoz, akik majd helyettünk teszik fel a kérdést, melynek feltevése és alkotó megválaszolása nélkül nem indulhatunk el a jövő felé. Meg kell alkotnunk magunkat.

Megszoktuk, hogy vagyunk. Az alkotáshoz a szokatlant kell felfedeznünk magunkban, miáltal kinyitjuk létünket. Minél mélyebben, minél őszintébben nyitjuk meg magunkat, annál meglepőbbé és annál inkább egyedülvalóvá válunk mások számára is, akik immár követni fognak bennünket, ahelyett, hogy mi követnénk őket. Nincs más út, csak az alkotás útja, mely éppen úgy csoda, mint ahogyan csoda volt ennek a kápolnának az idejövetele. Az alkotásban eltávolodunk a megszokottól, kinyitjuk magunkat a jövő fele.

Keressük magunkban a szokatlant, a különlegest. Tartsuk magunkat vissza minden szokásos tevékenységtől és értékeléstől, ismerettől és pillantástól annak érdekében, hogy sorsunk győzelem és ne bukás, felemelkedés és ne megaláztatás legyen, utunkra áldás, s ne átok eresztessék

Most itt vagyunk együtt, keresve a következő évszázadok idejére érvényes új utakat, nem mondhatunk magunknak mást, mint Isten mondhatott angyalainak 500 éve: menjetek Andocsra, mert ennek a helynek jövője van.

VISSZA