Gyászbeszéd Angelusz Róbert temetésére, 2010. október 18.



Tisztelt Gyászoló Közönség!



Szolón, az athéni törvényhozó mondta egyszer, hogy „a jövő mindig változásokkal terhes, s mi csak azt tartjuk boldognak, akinek boldogságát az isten élete végéig meghagyta.” Mi, akik most azért jöttünk össze, hogy barátunk, munkatársunk, tanárunk, példaképünk, Angelusz Róbert búcsújának órájában rá emlékezzünk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Robinak nem kellett várnia a pillanatot, mint a versenyfutónak, aki csak akkor lehetett biztos elsőségében, amikor a bírák kihirdették győzelmét. Ura volt a sorsnak, felette ált a szerencse változásainak. Nem félt a jövőtől. Ezért tudott mindig a jelenben élni. A lehető legintenzívebben és legmélyebben élte át a pillanatot, melyre, ha rápillantott, nem múlt el már soha. Alkotó ember volt, akinek agya nem egyszerűen része volt a világnak, hanem világ volt egészen.

Angelusz Róbert világából minden megmarad, amit tudásunk a szociológia címszava alá sorol. Már első műve, a Kommunikáló társadalom megjelenése óta tudtuk, hogy klasszikus jött közénk. Tudatosan, szívósan, óvatosan építkezett. Célja kezdettől fogva az volt, hogy a társadalom kommunikációs rendszerének leírásához szükséges legfontosabbnak látszó makro jelenségeket és a közöttük lévő kölcsönhatásokat megpróbálja egységes kommunikációszociológiai keretben értelmezni.

Sosem tért le az útról, melyet ez a cél jelölt ki. Múltak az évek, az évtizedek, s velük jöttek a változások, melyek kapcsán Szolón arra int bennünket, hogy „senki boldogságát ne csodáljuk, amíg szerencséje megváltozhatik.” Angelusz Róbert boldogságának a titka az a képesség volt, hogy a változásokban ne a szerencse forgandóságait lássa, hanem a nem változót, a törvényt keresse mögöttük. Szenvedélyes, kiolthatatlan kíváncsiság élt benne minden iránt, amiben közvetetten vagy közvetlenül benne volt az ember, de nem mint állapot vagy lehetőség, hanem mint születés. S hol a legközvetlenebb az emberi születése, mint a szóban, az érintésben, a kapcsolatban, mely egyben közlés. A közlés a kőszikla, melyre Angelusz Róbert a maga egységesen elgondolt kommunikációszociológiai épületet alapozta.

Az épület nem épül tovább. Az építőmester kilépett a fizikai világból, melynek terében és idejében őt itt és most búcsúztatjuk. De nem lépett ki a szellemi világból, melyben felépítette kommunikációszociológiai épületét. Az építés ott csak most kezdődik. Robi mostantól azok között van, akik együtt a „zsenik köztársaságát” alkotják. Nietzsche mondta erről a köztársaságról, amikor még maga nem volt köztük, hogy ott az „egyik óriás kiált a másiknak az idők sivár terein át, s miközben elkúszik alattuk a bolondul lármázó törpék tömege, zavartalanul folyik a nagy szellemek társalkodása.” Nem lesz magyar szociológus, akinek nem kell majd Angelusz Róberttel találkoznia. Életműve, éppúgy mint szerzőjük, felette vannak a változásoknak. Az épületet, melyet Robi emelt, tovább építik a magyar szociológia építőmunkásai.

Amíg lesz magyar szociológia, a társadalomtudományok művelői mindig is tudni fogják, hogy mi volt Angelusz Róbert. Nagy szociológus, már életében klasszikus. Szakdolgozatok, disszertációk, monográfiák, akadémiai székfoglalók viszik tovább nevét időtlen időkig. De ki fogja tudni, hogy ki volt Angelusz Róbert? Az ember, akinek derűje és boldogsága derűssé és boldoggá tett mindenkit, aki társaságában lehetett. Amit Angelusz alkotott, az örökre a magyar szociológiai tudás része marad. Mi, akik itt állunk, egyedül mi tudjuk, hogy mekkora a veszteség. A stílust siratjuk, melyre példát nem tudunk. Egy emberben még egyszer nem lehet annyi szellem, humor, bölcsesség, kedvesség, a társas élet megannyi csilláma és szikrája, mint amennyi Robiban volt. Egyetlen vigaszunk, hogy Robi bennünk él. S míg csak egy is élni fog közülünk, nem fogja elhinni, hogy nem találkozhat vele a Király utcában vagy az Oktogonon, hogy leüljön vele egy pillanatra egy kávéházi asztal mellé, hogy utána órákkal később álljon fel megrészegülve az intellektuális örömtől, melyben részesült. Nincs nyelv, mely létrehívhatná Robit, az embert, de Robi a nyelv szavai által visszaadhatatlanul továbbra is ott van teljes létében azokban, akik ismerték, hallották, látták, testközelségben lehettek vele. Mi, akik itt állunk tehetetlen szomorúságban és bánatban, nem tehetünk mást, mint örülünk annak, hogy barátunk, munkatársunk, tanítónk volt. Értette a szavunkat, tudott a nyelvünkön beszélni, nem pusztán kutatója, hanem tudója volt a kommunikációnak. Amikor szóltunk hozzá, sosem hallgatott. Egészen mostanáig. Most és itt hallgat. Nekünk kell szólnunk helyette.

VISSZA