Király Gyula utolsó órája



(83-ik életévében elhunyt Király Gyula, az orosz irodalom tudósa)



Kilép a teremből. Soha nem jön vissza. Ez az utolsó óra. De akik ott voltak, azokban soha nem múlnak el az órák. A tanár bennük örökké él.

 

Király Gyula tanár és tudós volt. A legnehezebb időkben, a legnehezebb terhet vállalta magára. Ő választotta Dosztojevszkijt, vagy Dosztojevszkij választotta őt? Nem tudhatjuk.

 

Kettőjük szövetsége csodálatos eredményeket hozott. Az elnyomás ellen két elnyomott fogott össze. Orosz irodalmat oktatott és kutatott, ahol az „orosz” a megszállás, az elnyomás, a rabság szinonimája volt. De elég volt egy perc ahhoz, hogy őt hallgatva megérezzük az „orosz” szó mélységeit, ahonnan feltartóztathatatlanul jöttek a megszomorítottak, a megalázottak, a lázadók, a bűnösök, a félkegyelműek, a játékosok, a prostituáltak. Király Gyula úgy értette Dosztojevszkijt, mint kevesen Nyugaton. Azért jöhetett létre kettejük között ez a különleges szövetség, mert kettőjükben találkozott a keleti kereszténység a nyugati kereszténységgel. Mindketten ott voltak a Nagy Inkvizítor és Krisztus párbeszédénél. Mindketten hallották, hogy mit mond az egyik, s mit mond a másik.

 

Király Gyula forradalmár volt, akárcsak hőse, az író, aki szétrobbantotta a regényt, hogy újra teremthesse. Azokkal az elméleti-fogalmi eszközökkel tette ezt, amelyek már önmagukban véve is a szabadság feszítő vasai voltak, az akkor szovjetnek nevezett szellemi kategóriákban. A múl század 60-as éveiben születtek meg életművének alapjai, melyeket az orosz formalista iskola, Propp és Bahtyin szellemi eszköztára, Lotman, és a tartui-moszkvai szemiotika virágkora határozott meg.

 

Dosztojevszkij és Király Gyula között a „sors” volt az összekötő kapocs. A „sors” egyszerre személyes, mindenki mástól megkülönböztető öntőmintája az életnek, melyet születésünk után Isten összetör. Ugyanakkor a „sors” kollektív meghatározottság, mely a körülmények olykor fojtogató, olykor felszabadító, de többnyire a kettő kombinációjaként egyszerre tiltó és megengedő összjátéka folytán akaratlan hasonlóságokat és különbözőségeket vés bele a lélekbe, lehetővé téve számára az idő és a tér legyőzését. Az időn kívüliségben és a térnélküliségben a „sors” taszítja a tőle különbözőket, és vonzza a magához hasonlókat.

 

Király Gyula elhagyta az időt, és a teret, melyben itt és most vagyunk. Sorsa kísért, felszólít, követésre hív, mozgósít. Életműve nem hagy közömbösen senkit, aki vonzásába kerül. Ez az életmű, mely metafizikai GPS-ként eligazít bennünket Dosztojevszkij hőseinek polifon sokaságában, ahol mindenkinek megvan a máséval összetéveszthetetlen sorsa, csakúgy mint az értelmezőknek, befogadóknak.

 

Az akadémiai konszenzus szerint Király Gyula kiemelkedő képességű és teljesítményű orosz filológus, akinek sorsa volt, hogy nem kapta meg mindazt az evilági elismerést, melyre bőven érdemes volt. Fantasztikus tanár volt. Fel tudta ismerni, meg tudta szólaltatni tanítványaiban a kreativitást, mellyel akaratlanul is versenytársakat teremtett magának. Életelme volt a vita, a szellemi verseny. Aki őt hallgatta, aki őt olvasta és olvassa, az tudja, hogy a Tanár Úr mindenekelőtt filozófus volt. Amíg élek, sosem felejtem el Marmeládov kérdését, melyet tőle hallottam, amikor felolvasta a Bűn és bűnhődés 16. lapjáról:

Но пошла! Плача и рыдая, и руки ломая -- пошла! Ибо некуда было идти. Понимаете ли, понимаете ли вы, милостивый государь, что значит, когда уже некуда больше идти? Нет! Этого вы еще не понимаете...

 

Most már értem.



Csepeli György



VISSZA