Tomka Miklós életművének helye a magyar szociológiában

Tomka Miklós szerencsétlensége bizonyos értelemben a szerencséje volt. Katolikus, középosztályi családból származott, melyet apja Mindszenty bíboros mellett történő karakán kiállása miatt súlyos politikai megtorlások értek. Miklós gyermekkorát nem egy budai kerületben, hanem Mádon, Mogyoródon majd Aszódon töltötte. A kitelepítés azonban nemcsak térben, hanem szimbolikusan is megtörtént. Sőt, az utóbbi tartósabb volt, mint az előbbi. A család már rég kiszabadult a kitelepítés fogságából, amikor Miklóson még rajta maradt a politikai bélyeg, mely őt nem elgyávította, hanem felbátorította.

 

Kirekesztettsége, látszólagos marginalitása tette lehetővé, hogy olyan témát válasszon életműve vezérlő csillagául, melyet a központi helyzetben levők észre sem vettek. A kor dogmáival ellentétben Miklós azt állította, hogy a vallás nem a tömegek ópiuma, nem burzsoá csökevény, hanem az ember világban való megmaradásának mással nem helyettesíthető eszköze, a “ki vagyok” kérdésre adható válaszok egyik legfontosabb tárhelye. Egyedül volt a kor magyarországi szociológusai között, aki az egyházban nem a reakció fészkét, az imperializmus álcázott, s emiatt még veszélyesebb szövetségesét, hanem a közösségi élet egyik lehetséges terepét, a vallás üzeneteinek hivatott közvetítőjét látta.

 

Életművének fiatalkori darabjai egyfelől a műveltség, a tudás és a tömegkommunikáció közötti eltéphetetlen kapcsolat tudatában születtek, másfelől a vallásosság formáinak és tartalmainak szociológiailag a maga korában merész, világos megfogalmazási kísérleteiként értékelhetők. Amikor a “merész” jelzőt használom, nem Miklós politikai merészségéről beszélek. Távol állt tőle minden politikai önstilizáció. Akik ismerték, tanúsíthatják, hogy tudós, gondolkodó volt első sorban, szociológus, aki az igazságot kereste, se jobbra, se balra nem tekintve. Merész volt, mint szociológus.

 

A kirekesztettség szociálpszichológiai következménye a megnövekedett kreativitás. Akit a szélre száműznek, az eleve érzékenyebb az árnyalatokra, jobban figyel a kis különbségekre mint az, akit szerencséje szerencsétlenül a középbe soroz. Miklós nem szándékolt peremhelyzetének színtere a korban egyedülállóan magas szakmai színvonalon működtetett Tömegkommunikációs Kutatóintézet. Ezt az intézetet Szecskő Tamás alapította, s nélküle valószínűleg nem jöhetett volna létre az az üvegház, melynek biztonságában Miklós vallásszociológiai kísérleteit folytathatta.

 

Vallásszociológiai munkásságának úttörő jellegét részben a közeg biztosította, melyet kutatott. Ez a közeg a hivatalosan vallás-ellenes, egyházüldöző államszocializmus volt, mely a kezdeti szigorú egyház-és vallás ellenességről áttért egy finomított kurzusra, mely ha nem kis kompromisszumok árán is, de teret  biztosított az egyházak működése számára, s megtűrte a vallásosságot. Ez a helyzet nem kedvezett az egyházaknak és az egyházak által inspirált vallásosságnak. Tomka Miklós kutatásai szempontjából azonban azt lehet mondani, hogy ez a kétértelmű, egyszerre üldöző, s egyszerre tűrő állami attitűd történelmi kísérletként is felfogható volt, amikor is kiderült, hogy mi az a vallásban, ami antropológiai gyökerű, amin nem fog párthatározat, nem bomlasztható szét beépített ügynökök által, nem korlátozható hitvalló papok és szerzetesek bebörtönzése által.

 

Tomka Miklós merész innovációja az volt, melynek révén a magyar szociológiai élet pereméről a nemzetközi vallásszociológia főáramába került, hogy elméletileg megalkotta, s módszertanilag operacionalizálta a vallásosság két modelljét. Az egyik modell arra a vallásosságra vonatkozott, mely az egyház tanításai szerint való volt, a másik modell pedig az, melyet a hívő személy a “maga módján” konstruál meg. Ez a tipológia a Tömegkommunikációs Kutatóközpont által a pártközpont megrendelésére rendszeresen végzett közvéleménykutatások kiiktathatatlan témája lett, s mind a mai napig alapul szolgál azoknak, akik vallásosság mérésére vállalkoznak. Egy 2010 őszén 1000 fős országos reprezentatív mintán végzett kutatás során magam is feltettem a kérdést. A kérdésre adott válaszok alapján megállapítható volt, hogy a minta 49 %-a ebbe a kategóriába esett. Ha ehhez hozzávesszük azok 12 %-os arányát, akik az egyház tanításai szerint vallották vallásosnak magukat, akkor azt mondhatjuk, hogy a mai magyar társadalom többségének (61 %) az életében a vallásosság fontos elem. Sajnálom, hogy ezeket az adatokat már nem vitathatom meg Tomka Miklóssal, aki már a rendszerváltás előtt is ismertté vált a nemzetközi vallásszociológiai körökben, olyannyira, hogy 1978 és 1986 között ő töltötte be a Nemzetközi Szociológiai Társaság Vallásszociológiai Munkabizottságának elnöki tisztét. Elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy az Európai Értékrend Vizsgálat tízévente lebonyolított összeurópai kutatás sorozatában Magyarország részt vehetett. Különös örömömre szolgál, hogy a legutóbb, 2009/2010 fordulóján lebonyolított érték-kutatás megvalósításában aktív szerepet tölthettem be.

 

Tomka Miklós életműve akkor sem lenne sem csonka, sem csekély, ha csak az empirikus vallás-kutatás hazai és nemzetközi eredményeinek összegzését tartalmazná. Élete utolsó évtizedében alkotta meg összegző, nagy művét, melynek kiadására most került sor. Már nem láthatja ezt a könyvet, de mi látjuk benne őt.  Hatalmas szintézis ez a könyv, melyben a szekularizációs elméletek sokoldalú, árnyalt, egyszerre alapos és ugyanakkor nagy ívű kritikáját adja. Ez a könyv láthatóan nem a jelennek, hanem a jövőnek készült. Nem lehet kétség aziránt, hogy Miklós könyve megkerülhetetlen lesz mindazok számára, akik a jövőben egyházról, vallásról gondolkoznak itthon, s a világban. Remélem, hogy hamarosan találkozunk újra itt, a könyv angol kiadását ünnepelve.

 

 

 

Csepeli György

A Magyar Szociológiai Társaság elnöke

 

2011. november 4.



VISSZA