A kutató és hősei



Váriné Szilágyi Ibolya könyve rendkívüli mű. Rendkívülisége sok okból ered.



Nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi szakirodalomban is ritka, hogy egy kutató harminc éven keresztül kövesse nyomon a vizsgálatába eredetileg bekerült személyeket. A szerző vállalkozásának különlegességét csak fokozza, hogy motivációja jóval túlhaladja a szokványos szociálpszichológiai vizsgálat kereteit: kapcsolata vizsgálata alanyaival láthatóan jóval több mint kérdező-kérdezett között létrejövő, az alkalmiságból adódóan óhatatlanul felszínes viszony. A könyv jól mutatja, hogy a szerző nemcsak érti, hanem szereti is azokat, akik életét kutatja, s ezáltal joggal mondhatjuk, hogy akikről ír, azok az ő hősei, akiket megteremt abból a nyersanyagból, melyet belőlük merített.



Egyedülálló a módszer, ahogyan a kiinduló kutatás során a kutató megközelítette „hőseit”. Az érték-kutatások dilemmája, hogy ha lezárjuk a kérdőívet, akkor a válaszadó szabadságát korlátozzuk, s csak azt kapjuk vissza, amire a fogalmaink Prokrusztész ágyába kényszerített interjúalany képes. Az érték a szociálpszichológiai jelenségek királynője, az autonóm személyiség és a közösség kapcsolatának megtestesítője, mely elillan, ha durva, prekoncepciók által korlátozott eszközökkel próbálunk közel férkőzni hozz. Ha viszont szabadjára engedjük a megkérdezettet, s hagyjuk, hogy parttalanul áradjon belőle a beszéd, akkor a kapott nyersanyag túl bő és túl formátlan lesz ahhoz, hogy összehasonlítható, tudományos nyelven elmondható, mindenki számára világos következtetéseket vonjunk le a vizsgált értékek megértésére és mibenlétére vonatkozóan.



Ez a könyv azt mutatja, hogy a dilemmának van megoldása. A Függelékben olvashatóak azok a történetek, amelyek mindegyike az építészek életében tipikusnak mondható konfliktus helyzeteket mond el, s a kutató ezeket a helyzeteket használta föl kiindulópontként. Ezáltal az eredmények formalizálhatóvá váltak, miközben megőrizték a válaszadók érték-választásainak egyediségét.



A könyvből kiderül, hogy a szerző évtizedekkel megelőzte korát, amikor a siker szociálpsziochológiájának a nyomába szegődött. A múlt század 70-es, 80-as éveinek legyalult értékvilágában a siker észrevehetetlennek és kutathatatlannak tűnt. Az élet kettős szerkezetben zajlott. Ami az egyik szerkezetben sikernek minősült, nem volt az a másik szerkezet kontextusában, s megfordítva. Kudarc és siker egymás tükörképei voltak, stigmák, melyek elől mindenki menekült, ha tudott. Ebben a légkörben a siker kutatására irányuló vállalkozás nem tűnhetett éppen sikeresnek. Váriné Szilágyi Ibolya könyve azt mutatja, hogy a jó elmélet, a megfelelő operacionalizálás, a tántoríthatatlan és kitartó kutatói erőfeszítés végül is meghozza a munka gyümölcsét. Erről tanuskodik a siker-tipológia, melyet a szerző létrehozott, s az elkövetkezők során ez a tipológia iránytű lesz azok számára, akik ezt a mára felettébb időszerűvé váló témát kutatni fogják.



A kutatás szerencséje, hogy a harminc évet keresztbe vágja egy történelmi cenzúra. A kutató és kutatása főszereplői anélkül, hogy akarták volna, bekerültek a magyar történelem egyik legnagyobb horderejű változásába, melynek eredménye képpen vége lett a redisztribúción alapuló, nemcsak gazdasági, hanem politikai és kulturális értelemben is egypólusú társadalomnak, hogy átadja helyét a piacgazdaságnak és a pluralizmusnak. Ez a változás persze, mint azt éppen a napjainkban a szemünk előtt zajló folyamatok mutatják, nem lehetett teljes, és mindent átfogó, de a vizsgált populáció szempontjából láthatóan sorsfordítónak bizonyult. A könyv ilyen értelemben történelemkönyv , de nem olyan, melynek írója az utólagos tudás bölcsességével felfegyverezve mond ítéletet az előtte élőkről, hanem olyan, melynek szerzője együtt élte, együtt szenvedte a történeteket, amelyeket évtizedről-évtizedre szívós kitartással rögzített, dokumentált, s most e könyv lapjain elénk tár.



A könyv a múlt század 70-es éveinktől napjainkig terjedő időintervallum magyar társadalomtörténetének forrása. A vissza-visszatérő kutatás eredményei megmutatják a siker változó arcait. Magunk előtt látjuk az életbe induló fiatal építészeket, tele reménnyel, ambícióval, idealizmussal, láthatóan áthatja őket a tudat, hogy tarsolyukban van a marsallbot. Egy évtizeddel később újra találkozunk velük, akkor már kevesebb bennük az illúzió, több a tapasztalat. Van aki külföldre megy, van aki visszahúzódik, s van aki lázad. A 90-es években új világ kezdődik. A piac nem is annyira láthatatlan keze egyeseket magához int, másokat menekülésre késztet. Megindul egy ma is tartó folyamat, melynek elviselhetetlen könnyűsége a szabadságból támad.



Végül, de nem utolsó sorban a könyv rendkívüliségét eredményező tényezők sorában meg kell említenünk az építészportrékat, amelyek mintegy megszemélyesítik, hitelesítik a siker szociálpszichológiáját leíró fogalomrendszert, láttatják és érzékletesen megjelenítik a tipológiai mátrix celláit, jóval többet nyújtva az empirikus társadalomtudományi vizsgálatok esetében bevetésre kerülő többváltozós matematikai statisztikai elemző arzenálnál. Ezáltal a szerző vizsgálatának személyeit kiemeli szerepükből, s magával egyenrangú szerző társakká avatja.



Olvassák el ezt a könyvet!



(Csepeli György)


VISSZA