Emberhús és demokrácia

Bita Dániel interjúja

A résztvevők szerint a balatonőszödi beszéd okozta erkölcsi felháborodás vezetett az őszi zavargásokhoz. A kormány felkérésére összeállt Gönczöl-bizottság viszont történeti okokkal magyarázza az eseményeket. Nem érzi úgy, hogy sötétben tapogatóztak?

A kauzalitás kérdését mindig nehéz megválaszolni a társadalomtudományokban, és nemcsak ott. Most kora este van, egy sörözőben ülünk szemben egymással, noha lehetne jobb dolgunk. Miért találkoztunk mégis? Elvileg azért, mert olvasta a jelentésünket, és kérdései támadtak. Bizonyára más is olvasta. De ha más hív, talán nem nyilatkozom. Magát viszont ismerem, udvariatlanság lett volna visszautasítani. Hogy miért ismerem? Mert „kiszúrt” néhány éve informatikai államtitkárként. Ha nem minisztériumi ember, csak az ELTE oktatója vagyok, meglehet, sohasem hall rólam.

Erre ne vegyen mérget.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy olykor a hétköznapi életben is nehéz pontos oksági magyarázatot találni, hát még a tudományos vizsgálódás során. Az őszi zavargásoknak nyilván voltak közeli és távoli okai. Bizonyos, hogy ha a miniszterelnök nem mond beszédet Balatonőszödön májusban, vagy ha mond is, de másmilyet, vagy a beszéd nem szivárog ki, szeptember 18-án senki sem ostromolja meg az MTV-székházat. Ez azonban nem jelenti, hogy rövid időn belül ne történhetett volna hasonló eseménysorozat. A bizottság arra keresett választ, hogy milyen mögöttes – történeti, szociálpszichológiai – okai lehettek a zavargásoknak. Olyan ez, mint amikor vizet forralunk: előbb-utóbb kiszakad az első molekula, és gőz képződik. Képletesen szólva Magyarországon az államszocializmus vize már felforrt, ám a kapitalizmus párája még várat magára, sok a bizonytalanság, szinte bármi megtörténhet.

A jelentés azt állítja: a társadalom a 16. század óta képtelen szembenézni kudarcaival, rendre egy külső ellenséget és egy vele szövetséges nemzetáruló magyar klikket tesz felelőssé veszteségeiért. Utóbbit a zavargók számára ma a kormánykoalíció pártjai testesítik meg. De ki vagy mi volna a külső ellenség?

Elég belehallgatni a tüntetők szövegeibe: a cionizmus, a globalizáció, az amerikai imperializmus tehet mindenről. Utóbbi veszélyeinek fölfedezéséhez elegendő volt leemelni a polcról a porosodó marxizmustankönyveket.

Gyanítom, a Kossuth tériek nem azokból dolgoznak.

Zömében nem, bár fölbukkant közöttük Szűrös Mátyás is, neki lehetnek emlékei belőlük.

A helyzet mégis az, hogy „az erkölcs vitatkozik a joggal”. A tüntetők a Gonosz, Gyurcsány eltávolítását tekintik feladatuknak, míg a kormány az alkotmányos rend védelmére hivatkozva lép fel ellenük. Föloldható ez a konfliktus?

Nem. Mindig van, aki kizárólag az erkölcs, más pusztán a jog parancsára figyel, és csak a pilótának térkép a táj. Nekem, a szociálpszichológusnak a harc az érdekes, amelynek eredményét nem látom előre. E tekintetben ráadásul Engelsszel értek egyet, aki – Hegelt idézve – azt mondja, hogy bár mindenki akar valamit, végül úgyis az történik, amit senki sem akart.

Nem éppen optimista.

Ugyan. Attól, hogy nem az történik, amire várunk, még történhet valami jó.

És mi a harc lényege?

Hogy mindenkinek megvan a maga igazsága. Van, aki visszanyerné a sok elveszett vármegyét, és van, aki szerint az alkotmányos rend mindennél fontosabb.

A tanulmányukban hivatkozott Bibó szerint a „közösségi hisztéria” során amúgy ép lelkű, egészséges emberek vetkőznek ki önmagukból. És tényleg: szeptember 18-án este a Kossuth téren összeverődött egy jobbára békés emberekből álló társaság, majd néhány óra múltán – részben az ő asszisztálásukkal – egy kisebb csoport nekiment a tévészékháznak.

Bibó szerint egy társadalmat akkor jellemezhetünk a hisztéria állapotával, ha vágy és realitás tartósan szembekerül, és a közösség képtelen megoldani a problémáit. Trianon például az egész nemzetet megrendítette – nem csoda, hogy a reakció hisztérikus volt. Az ősszel Budapesten randalírozó csoportokra azonban nem áll a bibói megállapítás. A tömeg legalább három komponensből állt. Az „aktív mag” tagjainak lételeme a rombolás, az agresszió. A Szabadság téren ők dobálták a rendőröket, rohamozták az épületet. Mögöttük sorakozott a „hadtáp”, amely benzines palackokkal, kövekkel látta el a verőlegényeket. És ott volt a „kórus”, amelynek tagjai jelenlétükkel csupán lélektani értelemben támogatták az élcsapatot.

Az „aktív magot” tehát az erőszakvágy vitte a Szabadság térre. De mit keresett ott a „kórus”?

A pármai kolostor úgy kezdődik, hogy a főhős, Fabrizio nem tudja, hol van. Később derül ki, hogy a felfordulás, amit látott, a waterlooi csata. Hasonló lehetett a helyzet szeptember 18-án, amikor néhányan csak a környéket járva vagy akár a Kossuth térről átsétálva szembesültek azzal, mi zajlik a Szabadság téren. Nem mindenki menekült el. Az október 23-i Fidesz-rendezvény után békés, autójukat kereső polgárokat ragadott magával a tömeg. Ők aztán végignézték, esetleg végigszenvedték a „forradalmat”, anélkül hogy tevőlegesen részt vettek volna benne. Sokan nem tudták, hogy egy be nem jelentett utcai megmozduláson való részvétel rendőri intézkedést vonhat maga után, mások nem hallották a távozásra való felszólítást.

Vagyis a „kórus” lehetett volna vagy lehet még sokkal nagyobb? Hiszen Gyurcsány távozását nem csupán néhány ezren fogadnák kitörő örömmel.

Ez igaz, ám a többség legfeljebb a fotelből drukkol.

Említette, közösségi hisztériáról akkor beszélhetünk, ha a társadalom képtelen megbirkózni kudarcaival.

Kudarc pedig akad számos: két vesztes háború, Trianon, jogfosztások. 1944 és 1964 között mindenki megtanulta, hogy Hegyeshalom és Biharkeresztes között nem léteznek polgári és politikai jogok. És bár a kádári konszolidációval megszűnt a durva üldöztetés, a történtek tisztázására, kibeszélésére nem volt mód. Nem véletlenül mondta Deák, hogy ha egy reverenda félre van gombolva, újra végig kell menni rajta, és megkeresni az elgombolt gombot. Magyarországon erre kísérlet sem volt. Sokakban ezekre a sérelmekre rakódott rá a rendszerváltás okozta sokk: az állásvesztés, az anyagi ellehetetlenülés, a korábban megszerzett tudás leértékelődése. Számukra a kapitalizmus – pusztító vihar. A nemzeti identitás: menedék.

Mégiscsak túlzás azt állítani, hogy ősszel a rendszerváltás után lecsúszott kisegzisztenciák tomboltak az utcán.

Való igaz, hogy akiknek igazán okuk volna tüntetni, sehol sincsenek. De nem is a sikeres, beérkezett emberek járnak demonstrálni. Hanem legtöbbször azok, akik irigykedve nézik a nem egyszer valóban igazságtalan magánosítás nyomán támadt irdatlan gazdagságot, vagy akik a nyugati életszínvonalhoz mérten keveslik lehetőségeiket. Kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok között is elsősorban a piacképtelen tudást szerző, nehéz anyagi körülmények közül érkező főiskolások, egyetemisták radikalizálódnak.

A baloldali média és a kormánypárti propaganda viszont azzal „érvel”: nincs baj, csupán néhány száz félőrült hőzöng.

Persze „az utcán” kevesen vannak. Az a néhány száz nem is okozna gondot, ha nem volna mögöttük a csalódott tömeg, amely nemcsak a kormánnyal, de a rendszerrel, sőt az életével is elégedetlen. Ez az igazi probléma, és nemcsak Magyarországon. A szocializmus temetői nyugalmából föléledt, kapitalista és polgári demokratikus tapasztalatokat nélkülöző államok nehéz helyzetben vannak.

A jelentés ugyancsak elmarasztalja a közmédiát és a társadalomtudományok művelőit – a bizottsági tagok önmaguknak is kiosztottak egy-egy intőt. Miben áll az újságírók és miben a társadalomtudósok felelőssége?

A bizottság nem felelősök, inkább diszfunkciók után kutatott, és talált is jó néhányat. A média alighanem többet árt, mint használ, amikor a valóság egy-egy szeletének bemutatásával, egy-egy kiragadott felvétellel adja el a híreket, ahelyett, hogy magyarázatot, értelmezési keretet szolgáltatna. Míg egy futballmeccs ma már elképzelhetetlen szakkommentátor nélkül, a televíziók csak közvetítik az utcai eseményeket, anélkül hogy megszólalna egy jogász, egy rendőr vagy egy pszichológus. Ugyancsak zavarok vannak az oktatás és a tudománypolitika terén. Híján vagyunk a nemzeti traumák feldolgozását célzó programoknak, az iskolai életből hiányzik a demokratikus politikai nevelés. Ez iszonyatos mulasztás. Pedig ha a kémiát meg a káposztalepkét meg lehet tanítani, akkor az alkotmányt is. Nézzen szét, elég régóta ülünk itt, köröttünk vacsoráznak, és senki sem eszik emberhúst. Nem azért, mert tilos, hanem mert nem szokás. Ugyanígy megtanulható, hogy mit lehet és mit nem egy demokráciában. Ha van, aki megtanítja.





VISSZA