Csepeli György: Az első kérdés közhelyszerű. Mit értünk valójában agresszión?

Buda Béla: Zűrzavar van a fogalom körül, mert az agresszió szó hallatán sokan gondolnak azokra az idegrendszeri és viselkedési mechanizmusokra, amelyekkel az ember rátámad a másik emberre, és fizikailag károsítja, de sokan idetartozónak érzik a másik ember megtámadásának jelképes, nem fizikai formáit is. Általában összekeverjük az agressziót mint elemi megnyilvánulást az erőszakkal, amikor az erőkülönbségek és a kényszer munkálnak.

Csepeli György: Münnich Ivánnak agressziókutatóként bizonyára szembe kell néznie a definiálással, már csak azért is, mert a kutatásai során mesterségesen, laboratóriumi feltételek között is létre kell hoznia az agressziót.

Münnich Iván: Miután főleg a fizikai erőszakkal, annak kisebb-nagyobb megnyilvánulási formáival foglalkoztam, a magam és a kutatási programjaim számára úgy fogalmaztam, hogy az agresszió mindenképpen egy konfliktusmegoldási technika. A szociálpszichológiai térben zajlik egy olyan szándékos viselkedés, amely a másik embernek fizikai vagy lelki ártalmat kíván okozni. Annak eldöntése, hogy mit tekintünk agressziónak, valójában megállapodáson, konszenzuson alapul. Nyilván egyetlen közösség sem tekinti agressziónak azt, amikor a sebész felvágja a betegének a hasát, ez nyilvánvalóan gyógymód. Azt azonban, hogy egy futballpályán egy kemény belemenést megengedhető taktikának minősítek-e vagy durva támadásnak, az már függ attól, hogy ki követi el, annak a csapatnak a tagja, akinek szurkolok vagy az ellenfélé. Ezzel a példával azt akartam érzékeltetni, hogy egy adott cselekmény agresszív voltát valójában a helyzetek, az adott közösség normái minősítik.

Csepeli György: Létezik egy elgondolás vagy inkább vágy az emberekben az agressziómentes világról. Lehetséges lehetne egy ilyen szép, új világot teremteni?

Boros János: Nyilvánvalóan nem lehetséges. Először azonban magának az agressziónak az értelmezéséhez tennék hozzá egy gondolatot. Az agresszió fogalmához sok negatív értékítélet tapad. Amikor azt mondjuk, hogy agresszív valaki, akkor olyan magatartásokra gondolunk, amelyeknek az a lényegük, hogy az erősebb leigázza, megveri, esetleg megöli a gyengébbet. Ha végigtekintünk az egyes történelmi korokon, láthatjuk, hogy ez hosszú időn át az emberiség természetes állapota volt. Elég itt utalni a lovagkorra vagy a hosszú háborúk korára, amikor természetes volt az erősebb győzelme a gyenge felett, sőt az élet kioltása a vitézség egyik fontos bizonyítéka volt. Visszatérve a mába: léteznek olyan erőszakos szubkultúrák, például a börtönökben, ahol bizony az erőszaknak igen komoly értéke van, pozíciós státust lehet szerezni általa a társak között. Ha egy agressziómentes világban próbálnánk élni, valószínűleg úgy járnánk, mint Stanley Kubrick filmjének, amelyet nálunk Gépnarancs címmel vetítettek, a főhőse, aki erőszakos bűnöző volt, nagyon kegyetlenül ölt meg egy családot, s általában az agresszió volt az egyetlen konfliktusmegoldási technikája. Ezt a kegyetlen gyilkost a börtönben egy agressziómentesítő kezelésnek vetették alá, s teljesen agressziómentesen jött ki a börtönből. A film csattanója: ezt a „megszelídített” gyilkost a börtönből kilépve az első csavargó megöli az utcasarkon, mivel a börtönbeli kezelések hatására elvesztette azt a képességét, amivel meg tudta volna védeni magát. Azaz valamiféle agresszió mindenképpen hozzátartozik a mindennapi életünkhöz, ha másért nem, azért, hogy meg tudjuk védeni magunkat.

Surányi András: Az agresszió fogalmának a meghatározásához valószínűleg az ember a saját etikai rendjének vagy morális meggyőződésének a jegyében próbálja eldönteni, hogy mi tekinthető agressziónak és mi önvédelemnek. A konfliktus abból adódik, hogy ezek az értékek szakadatlanul ütköznek. Nagyon nehéz olyan homogén vagy olyan általános értékrendet megfogalmazni, amelynek a jegyében meg lehet határozni az agresszió hétköznapi határait. Természetesen könnyű minősíteni egy gyilkosságot. De aközött, ahogyan az életben maradás sajátos törvénye által szakadatlanul agresszióra kényszerülünk, illetve ahogyan velünk szemben agressziót gyakorolnak a minket körülvevő emberek, nehéz meghúzni a határt. Vélhetően ez a mai korszak ezeket az indulatokat iszonyú erővel provokálja.

Csepeli György: Az agresszió értelmezésével foglalkozó irányzatok megosztottak a tekintetben, hogy az agresszív magatartásban a tanult vagy a magunkkal hozott, öröklött elemeknek van-e nagyobb szerepük. Amikor az agresszivitás megnyilvánul bennünk, akkor valamifajta állati, bestiális, azaz nem emberi működik bennünk, vagy éppen ellenkezőleg, agresszivitásunk is alapvetően emberi?

Buda Béla: Szerintem agresszivitásunk teljesen emberi. A biológusok éppen arra szoktak rámutatni, hogy az állat nem tud olyan agresszív lenni, mint az ember. Közismert az a Konrad Lorenz-i tétel, mely szerint a nagyragadozók, a legerőszakosabb állatok, csak a zsákmányként kiszemelt élőlények irányában mutatják agresszivitásukat, fajtársaikkal megküzdenek a rangsorért, a hierarchiában elfoglalt helyért, de aztán nem ölik meg őket. Az állatoknál létezik a behódolási reflex. Az ember az összes emberi képességével tud agresszív lenni. Az agressziót ábrázoló filmek jól mutatják ezt a különleges, kreatív képességet, s akkor még nem beszéltünk a szimbolikus agresszióról, a szellemi ártás képességéről. Kétségtelen, ezen a téren valamilyen biológiai mechanizmus dolgozik bennünk. Az imént utaltam arra, hogy az állatok világában meg kell küzdeni a rangsorbeli pozícióért. Az emberben mint a törzsfejlődés egyik élőlényében is benne vannak ezek a hatalmi rangsort építő mechanizmusok. Az egész emberi történelem az ezekért a pozíciókért folytatott küzdés primitív reakcióinak a humanizálása, szelídítése. Ezt szolgálja a sokféle szociális védekező mechanizmus beiktatása, egyfajta agressziómentes emberideál felmutatása, amelynek valóra váltása természetesen nem sikerül. Az ezen a téren kialakuló időszakos békéken, szelíd polgári életidilleken szakadatlanul átüt a legkegyetlenebb megnyilvánulások sorozata. Szomorúan szoktuk ilyenkor tudomásul venni, hogy íme, ez az állati az emberben.

Csepeli György: Ahogy itt ülünk, olyan szelídeknek tűnünk, semmi agresszivitást nem tapasztalok. Most elfojtjuk az agressziónkat vagy ilyenek vagyunk?

Münnich Iván: Induljunk ki abból, hogy az emberben fizikailag és neurológiailag egyaránt adott sokféle cselekvés, így az agresszió lehetősége is, de ez nem jelenti azt, hogy muszáj mindig agresszívnak lennie, mint ahogy azt sem jelenti, hogy az ember ab ovo agresszív volt. Ez pusztán egy lehetőség. Amennyiben az élet olyan szituációkat hoz, amelyekben az agresszió „kifizetődik”, azaz hatékony reakció, akkor az ember agresszív lesz, lehet. De nem eredendően agresszív, mert akkor már rég kipusztította volna önmagát.

Csepeli György: De amennyiben nem lenne agresszív, akkor sem élne már?

Münnich Iván: Az embert mindig is az jellemezte, hogy képes a kooperációra.

Csepeli György: A csoporton belül igen, de a másik csoporttal már nem igazán tudott kooperálni, ha csak a lándzsával való ledöfést nem tekintjük a kooperáció sajátos válfajának.

Münnich Iván: Vannak antropológiai adatok arra vonatkozóan, hogy az ősember nem volt annyira agresszív, mint gondoljuk, és úgy tudott fejlődni, ha kooperálni igyekezett. Él egy olyan tévhit, hogy a rendkívül agresszív ősemberrel a civilizáció során nem történik más, mint hogy szelídíti az agresszióját. Pontosan fordítva látom: az ember nem tudja szelídíteni, hanem az összes emberi képességét fel tudja használni a céljai elérésére, többek között a másik legyőzésére, elpusztítására, de jó célokra is. Tisztában vagyok azzal, hogy nem létezik agressziótól teljesen mentes élet, mivel az élet tele van agresszív helyzetekkel, de ettől az ember nincs örökre arra ítéltetve, hogy agresszív legyen. Ha netán olyan társadalmat tudnánk teremteni, amelyben a konfliktusok más módon – nem csak agresszióval – is kezelhetők lennének, akkor kiderülne, hogy az ember nem is olyan agresszív lény...

Csepeli György: Úgy érzem, hogy az elmúlt 6-8 évben megszaporodtak az agresszió, az erőszak megnyilvánulásai. A rendszerváltás ilyen értelemben az agresszivitásnak, egyáltalán a bűnnek egyfajta reneszánszát hozta magával. Ez a reprezentáció elrugaszkodik a valóságtól vagy közelít hozzá?

Münnich Iván: Valószínűleg ez a valóság, legalábbis mi így éljük meg. Azt hiszem, a rendszerváltással együtt megszűntek létezni azok a szabályozási mechanizmusok, amelyek korábban valamelyest gátat vetettek az agressziónak. A szabadság érzésével ledőltek a korábbi gátak, korlátok. Ma mindenütt agresszió ér, nemcsak fizikai, hanem a már említett szellemi vagy szimbolikus értelemben is. Ha kimegyek az utcára, akkor például tapasztalnom kell, hogy az általam értékes tartott nyelvi kultúrát is agresszió érte, mert olyan feliratok jelentek meg, amelyek ezzel a kultúrával szöges ellentétben állnak. Ha a reklámokra nézek, olyasmit látok, ami irritál. Olyan könyvek tömegét látom az utcán, amelyek agressziót jelentenek a kultúra ellen. Agresszió ér, ha kinyitom a televíziót, mert olyan filmeket látok, amelyeket nem szeretek nézni, s ráadásul nem tudok ebből a helyzetből kimenekülni.

Csepeli György: Mert ugyan vagy harminc csatorna van, át lehet kapcsolni másik csatornára, de mindegyiken ugyanezt látod.

Münnich Iván: Akárhova nézünk, ömlik ránk az agresszió, s olyan mértékben, hogy az már a magánéletünket sérti, beleavatkozik az életünkbe. Megjelentek az interaktív játékok, a legkülönbözőbb agresszív tartalmú könyvek. Az iskolában arra tanítják a gyerekeket, hogyan kell agresszívnak lenni. A társadalom védekező reflexe most kezd működni, hogy megpróbáljunk valamit tenni ez ellen.

Buda Béla: Vitatkozni szeretnék ezzel a gondolattal. Ami itt elhangzott, az már maga is mutatja, hogy az agresszió, az erőszak fogalma nagyon kiterjedt a mai köztudatban. Nyersen fogalmazva: minden, ami nekem nem tetszik, ami az én értékeimmel szemben áll, az mostanában nagyon hamar megkapja az agresszió címkéjét. Azt hiszem, hogy korunkban mégis csak előrehalad egy humanizációs folyamat. Szeretnénk minél békésebben, minél önkiteljesítőbben, kevesebb akadállyal élni. Szeretnénk az értékeinket jobban megvalósítani. Ezért inkább az agresszió jelentős mértékű visszafogására törekszünk, aminek másodlagos kifejeződése, hogy ezzel a témával talán túlzottan is foglalkozik a média, hogy különféle játékokban próbáljuk agresszív, asszertív módon levezetni az ezzel kapcsolatos feszültségeinket. Természetesen az agresszió jelen van, de nem érzem, hogy annyira elöntené az életet.

Boros János: A bűnügyi statisztika is azt mutatja, hogy valóban jelentősen megnövekedett az agresszív cselekedetek száma. 1971 és 1990 között megduplázódott a bűncselekmények száma, majd az 1991-et követő öt évben újra megduplázódott. Ehhez a rendszerváltás után elég volt öt év. A nyugat-európai országokban ez a duplázódás harminc év alatt következett be. Ami az erőszakos bűncselekményeket illeti, 1987 és 1994 között több mint egyharmaddal nőtt az erőszakos bűncselekmények száma, ezen belül különösen jelentősen nőtt az emberölések száma, 1991 és 1996 között közel ötven százalékkal. Azt hiszem, nem valami médiatrükkről van szó, hanem arról, hogy amit a valóságban, a mindennapi életünkben érzékelünk, azt a bűnügyi statisztika is alátámasztja. Arra a kérdésre, hogy ez valójában miért következett be, miért alakult így, csak a feltételrendszer egészének a részletes elemzése alapján lehet választ adni. Mindenképpen szerepe van annak, hogy az emberi jogok kiteljesedésével, törvényi védelmével együtt háttérbe szorult a kontroll, az állampolgári kötelezettségek hangsúlyozása. Akkor, amikor éppen az emberi jogok védelme jegyében a rendőrség szerepét jelentősen korlátozták, nem fordítottak kellő gondot, pénzt, energiát a bűnmegelőzési programok indítására.

Csepeli György: A bűnmegelőzési programok elindultak, a másik kérdés az, hogy bűnmegelőzés akkor lehetséges, ha erre van fogadókészség a társadalomban. Lehet, hogy ezen a téren is problémák vannak.

Surányi András: A beszélgetésnek ezen a pontján lehet nagyon érezni, hogy az agresszió és az, amit mi agressziónak tartunk, mennyire a kultúra által meghatározott fogalom. Az emberiség története során, ha úgy tetszik, minden képzőművészet- és irodalomtörténet az agresszió különböző projektálásának a történeteként is olvasható, az altamírai barlangrajzoktól egészen napjaink művészetéig. De ma, amikor a XX. század végén a médiáról beszélünk, akkor valójában csak arról van szó, hogy ez az a legdinamikusabb műforma, amelyik ma a leghívebben képezi le a társadalomban létező agresszivitást. Tehát nem a média az, amelyik provokálja az agressziót, legfeljebb jól vagy rosszul megpróbál tükrözni egy társadalmi önismeretet, a társadalomnak a rejtettebb dimenzióit. Amikor a statisztikákat szemlélve az elmúlt öt-nyolc évben végbemenő kedvezőtlen folyamatokra utaló adatokat tapasztaljuk, akkor ugyanannak a jelenségnek egy másik vetületéről van szó, amit egyfelől rendszerváltásként, békés átmenetként ünnepeltünk. A békés társadalmi változással együtt végbemenő értékváltás ellenére az emberi pszichikumot, a személyiség rejtettebb dimenzióit nem lehet becsapni. Tehát az átmenettel együtt járó tétovaságban és zavarodottságban megnövekszik az agressziós szint, mivel az emberek egy jó része nem képes kezelni a státusa megváltozásából eredő különböző konfliktusait, nem képes feldolgozni a régi értékrend és az új értékek konfrontációjából eredő problémákat. Nem találják saját személyiségüket. Mindez a neurózisok rémületes mértékű növekedésében vagy éppen az autoagressziók, az öngyilkosságok megszaporodásában tükröződik.

Csepeli György: Az öngyilkosságok száma éppen hogy csökken.

Surányi András: Nem biztos, hogy csökken, vitatható, hogy mi a felfedett öngyilkosság. Lehet, hogy az önpusztító tendenciák, az alkohol-, a drogfogyasztás arányai éppen nőnek.

Buda Béla: Csökken az öngyilkosságok száma, s reméljük, hogy e mögött valódi csökkenés van. Ennek többek között az is az oka, hogy az öngyilkosság szempontjából a leginkább veszélyeztetett deviáns, alkoholista férfikorosztály körében olyan magas egyébként a halandóság, hogy egyre csökken az öngyilkosságot potenciálisan elkövethető egyének száma. Van egy másik ok is. A szociológiában régóta ismert az a tézis, mely szerint, ha a fizikai agresszió lefojtott, akkor az autoagresszióban nyilvánul meg. A szocialista társadalomra éppen ez az erős lefojtottság volt jellemző. Nagyon komoly következményei voltak minden agresszív megnyilvánulásnak. Elég arra utalni, milyen erősen lesújtott minden agresszív megnyilvánulásra a hatalmas rendőri apparátus. A rendszerváltás után ez a korlátozottság megszűnt. Ezért csökken az autoagresszió. A bűnözés terjedése sem egyértelműen az agresszió növekedésére utal. A jelenlegi erőszakos bűnözés főleg instrumentális. Hideg aggyal lepuffantják az áldozatot a bérgyilkosok. A bűnözést tehát ebből a szempontból más kategóriának kell tekintenünk.

Csepeli György: Kivonnád az agresszív események halmazából, mivel ez egy sajátos professzió?

Buda Béla: Miért kellene agressziónak tekinteni azt, amikor – mint ezt a filmeken is látjuk – egy kedves idős úr felveszi a telefont, s azt mondja: X-et ki kell nyírni, de precízen, diszkréten, mert azt dicséri meg a főnök. Miért lenne ez az ember agresszív?

Münnich Iván: Persze hogy agresszív. A tettének agresszív következményei vannak. Az más kérdés, hogy milyen a személyisége. Bár meggyőződésem, hogy a hideg fejű gyilkosok többségének a személyiségében kemény agresszív elemek vannak.

Csepeli György: Visszatérve a társadalomban érzékelhető agresszió problémájára. Korábban a társadalom, az emberek általános szegénysége volt a baj. Most megindult bizonyos rétegek gazdagodása, miközben más rétegek rohamosan szegényednek, tehát kiéleződnek a társadalmi különbségek. Melyik a nagyobb agressziókeltő tényező, a szegénység vagy a gazdagodás és az ennek nyomán kiéleződő egyenlőtlenségek?

Münnich Iván: Nem ezek a tényezők azok, amelyeknek önmagukban a legnagyobb szerepük van az agressziókeltésben, hanem az 1990 után bekövetkezett változások. Itt minden megváltozott, az utcanevektől a világ egészéig, az emberek ettől állandó frusztrációs helyzetben vannak. A mindennapi életüket hihetetlenül befolyásolja mindaz, ami előttük játszódik le. A megváltozott világ intoleránssá teszi az emberek többségét, mert halmozódik bennük mindaz a feszültség, amely a változások nyomán keletkezett és keletkezik nap mint nap változatlanul. Külön probléma az, hogyan oldják vagy hogyan és főleg miért nem oldják meg ezt e feszültséget. Számomra az igazi probléma nem az, hogy az agresszív feszültség növekszik, hanem az, hogy hozzászokunk. Egy akciófilmben öt másodpercenként kell ölni, s lassan már az is kevés lesz, egyre több és több gyilkosságot, agressziót kell betenni. Nem tudom, hol ennek a határa. Lassan a gyerekek is már csak agresszív játékokat játszanak. Lassan csak ez a vonzó, ezért ezt adják nekik. Persze tudjuk, hogy e mögött az egész agressziószint-növekedés mögött hatalmas üzlet van, a haszon miatt mesterségesen is gerjesztik az igényt az agresszió iránt. A média is eszköz ebben az üzletben. Agressziót kell eladnia.

Surányi András: Senki nem biztatott, hogy védjem a médiát, de azt gondolom, a tömegkommunikációt azért öntötte el az agresszió, mert erre van igény. Érdemes azon elgondolkodni, hogy amíg a homogenizált értékrend létezett, addig az emberek valamiféle individuális védettségben beleolvadhattak nagyobb egységekbe. Ezzel szemben az elmúlt években individuális kihívások sora keletkezett az egyénnel szemben, személyre szabottak a döntéshelyzetek, a sorsválasztások, az alternatívakeresések. Ez önmagában hihetetlenül erős nyomás, amelyet nagyon erős agresszióként él meg az ember, és amelynek hatásai hajszálerekként éjjel-nappal átszövik létezésének minden formáját. Ennek következtében az emberek döntő többsége szinte már csak agresszív válaszokban képes fogalmazni, hacsak nincsenek nagyon biztos stratégiái arra vonatkozóan, hogy az életét milyen irányban próbálja elmozdítani. Tehát nem arról van szó, hogy az emberek pusztán agresszívebbek lettek és ezt a média így vagy úgy provokálja – biztos provokálja is –, hanem arról, hogy az ember mint létező megél valami elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan feszültséget, és az a tükör, amelytől a katarzist várná, nem képes mást tükrözni, hiszen csak így van szinkrónban a befogadóval.

Münnich Iván: Elhangzott az imént, hogy igény van az emberekben arra, hogy ilyen agresszívak legyenek, s a média ezt csak tükrözi. Ez azonban szerintem nem így van. A média is egy sajátos iparág, egy médiaterméket is ugyanúgy el kell adni, mint egy szappant. Meg kell teremteni az igényt, hogy ezt fogyasszátok. Létezik a pszichológiában egy fogalom: a funkcionális autonómia. Ha szomjas vagyok, ezt a szükségletemet sokféle módon kielégíthetem. Nálunk most azt sugallják, hogy agresszív módon elégítsük ki az igényeinket, nevezetesen a feszültségeink feloldását.

Csepeli György: Milyen konkrét vizsgálatok vannak a média agressziókeltő hatásával kapcsolatban?

Münnich Iván: Az egyik vizsgálat diagnosztikai jellegű volt, Budapest két kerületében, a III. és a VIII. kerületben élő emberek médiafogyasztását elemeztük. Amint az köztudott, a III. kerületben alacsony a bűnözés aránya, a VIII.-ban magas. Azt vizsgáltuk, hogy a Miami Vice című amerikai film fogadtatásában milyen különbség van a két kerületben élők között. A film egy bűnözés elleni csoport munkájáról szól. Az a tapasztalat, hogy a VIII. kerületben, ahol jóval elterjedtebb a bűnözés, nem tekintették súlyosnak a filmben szereplő történeteket. Ezzel szemben a III. kerületben, ahol szinte alig van bűnözés, a megkérdezettek szerint a film tele van vad, agresszív elemekkel. A másik lényeges eltérés, hogy amikor megkérdezték, kit tartanak rokonszenvesnek a filmbeli szereplők közül, a III. kerületi emberek egyetlen egyszer sem választottak negatív figurát, ezzel szemben a VIII. kerületben elég gyakran. Hangsúlyozom, hogy a két összehasonlított csoport szociológiai jellemzői tekintetében teljesen azonos volt. Az agresszió megítélése tekintetében mérhető különbségek tehát nem magyarázhatóak a szociológiai okokkal, sokkal inkább azzal, hogy a VIII. kerületi emberek hozzászoktak az agresszióhoz. Ezért mondom azt, hogy abban rejlik ma az egyik legnagyobb veszély, hogy az emberek hozzászoknak a környezetükben állandóan jelen lévő agresszióhoz. Ez azzal fenyeget, hogy az, ami nekünk ma félelmetes agresszió, az az utánunk következő generációnak már szinte jelentéktelen semmiségnek fog tűnni. Készítettünk egy másik vizsgálatot is gyerekek körében, mégpedig az ún. Doom-játékprogramokkal kapcsolatban. Amint az ismert volt, ez nagyon agresszív játékprogram. A vizsgálatot a szorongás- és agressziószintet mérő TAT teszttel végeztük, olyan módon, hogy az első vizsgálat előtt némileg frusztráltuk a megvizsgálandó gyerekeket, s ezután a TAT teszttel vizsgáltuk azt, hogy a frusztráció milyen szorongást és agressziót vált ki. Ezt követően 25 percig játszottak a gyerekek az agressziót keltő Doom-játékkal, majd ezt követően újra értékeltettük a TAT teszt képeit. A játék előtt – a frusztrálás ellenére – a gyerekek szelíd történeteket meséltek. Egy adott kép jelentéséről az egyik gyerek azt mondta, hogy felsegíti valaki a bácsira a kabátot, ugyanerre a képre a Doom-játék után a gyerekek jó része azt mondta, hogy a képen az egyik embernek levágták a kezét, és a hátára aggatják. S ez még finomabb, szelídebb megfogalmazás volt. Mindez arra utal, hogy maga a játék az, ami érdekes, ami a legjobban befolyásolja a személyiség fejlődését, már csak azért is, mert a gyerek szeret játszani. Az agresszív játékok megkedveltetése esetében alapvető motívum, hogy a gyerek szeret játszani, tehát visszaélnek ezzel a játékszenvedéllyel. Ezért nagy a felelősségük a játékok tervezőinek. Éppenséggel adhatnának jót is, agressziótól mentes történeteket építhetnének be a vad erőszakot keltő számítógépes játékprogram helyett. Megnéztem angol kutatásokat, amelyek fehéren-feketén bizonyították, hogy lehet mást adni, s akkor sem csökken a kereslet a filmek iránt.

Csepeli György: Ha mást is eladhatnak, akkor miért üzleti érdek az agressziót, a horrort kínálni, hiszen a bábjátékra éppen akkora kereslet lehetne, mint a háborús játékra, ráadásul ugyanakkora a kétféle játékcsaládon a profit. Itt valami speciális gonoszság nyilvánulna meg?

Münnich Iván: Azt hiszik a médiaszakemberek, hogy az agressziót jobban veszik. Azt gondolják például, hogy a gyerek jobban fogadja az ilyen filmeket, inkább ott ragad a moziban és a tv előtt, ha agresszivitást lát. Megfigyelték, hogy ez nem igaz, a gyerekeknek van egy nagy csoportja, akiknek más a ritmusa, mint a thrillerekben megszokott vad gyorsaság. Itt van egy súlyos szakmai tévedés: Amikor ebből a szempontból vizsgálják a gyerekeket, akkor kiderül, hogy nagyon sokan ott ülnek a lassúbb filmeken, elmeditálnak rajtuk, majd ezt követően sokkal inkább válnak modellé ezeknek a filmeknek a hősei. Ezzel szemben az agressziót tartalmazó filmek nézésekor nincs feldolgozási idő, nincs valójában bennük lélek. Kevésbé is fogadják be ezeket az agresszívabb figurákat.

Buda Béla: Én ezt egészen másként látom. Ugyanis éppen azáltal lehet az agresszív feszültségeket, a frusztrációt bizonyos mértékig feldolgozni, hogy akcióban kisülnek a feszültségek. A játékok iránti vonzódásban is szerepet játszik a feszültség levezetése. A gyerek a játszma izgalmát, az akció lehetőségét keresi, amelynek azonban végének kell lenni, kisülésre van szükség, ezzel csökkenti a gyerek a feszültségét. Láthatóan egyre inkább önmaguk kénytelenek megoldani a feszültségeiket, mert a szülők egyre kevesebbet törődnek a gyerekekkel, egyre kevésbé kerül sor a frusztrációk családon belüli feldolgozására. A gyerekek az agressziós játékokkal csökkentik tehát a feszültségeiket.

Csepeli György: Megáll-e az agresszió a családi élet kapujánál, vagy egyre inkább áthatja a családot?

Buda Béla: Nem érzékelhető, hogy a családon belül növekedne az agresszió, nincsenek ilyen jelzések, igaz, nem voltak mostanában direkt ilyen céllal felmérések.

Münnich Iván: Vitatkozva Buda Bélával, én egyáltalán nem érzem pozitívumnak azt, hogy a gyerekek agresszív játékokkal vagy filmekkel csökkentik a feszültségeiket, ugyanis a feszültségcsökkentő agresszív játékokon, filmeken keresztül is agresszívvé válnak, megszokják az agressziót.

Buda Béla: Kettőnk álláspontja között az az alapvető különbség, hogy Iván szerint azért nem kell a médiában agresszív filmeket adni, azért nem kellenek az agresszív játékok, mert ezek teszik agresszívvé a gyerekeket, én pedig úgy gondolom, hogy nem ezek miatt van agresszió, hanem azért, mert a család egyre kevesebbet foglalkozik a gyerekekkel, szinte teljesen átengedi a gyereket a kortárscsoportnak. S van egy nagyon lényeges elem, amelyről eddig nem beszéltünk, nevezetesen az, hogy egy versenyorientált társadalomban mindaz, amit agressziónak mondunk: a győzni akarás, a másik megverése tulajdonképpen benne van a sportban, érvényesül a legegyszerűbb versenyeken.

Münnich Iván: De a versenyeken nem verik egymást fejbe.

Buda Béla: Kétségtelenül nem, de ugyanazt az emóciótömeget mozgatják, tulajdonképpen egy teljesítményorientált, nagyon erősen, nem túlzás, kórosan individualizálódó társadalom különféle reakcióformái jönnek elő, amelyek egyike az agresszió. A média és a játékipar erre csak rádolgozik, de nem ezek hívják elő az agressziót.

Csepeli György: Másik két vendégünk ki mellett áll, ebben a Münnich kontra Buda vitában?

Surányi András: Nem hiszem, hogy a két vitatkozó helyzetére jó meghatározás a kontra kifejezés. Azt figyeltem, hogy miközben beszélgetünk, egyre agresszívabb gesztusok jönnek elő, egyre agresszívabb szavakat fogalmazok magamban is. Az ember rögtön abban a helyzetben van, hogy a különböző pozíciók szerint polarizálódik, s azonnal szemben állnak a pólusok, miközben mindenki egyetért abban, hogy ez baj, ez rossz. Az agressziónak aztán van egy különösen kifinomult szintje, amikor megpróbáljuk meghatározni, hogy melyik provokálja a másikat, vagyis elkezdünk egy olyasfajta szerepjátékba csúszni, amelyben vannak agresszívak és az agresszió által sújtottak. Miközben – az iménti példához visszatérve – a szappant csak ott lehet eladni, ahol a szappan iránt van igény, ahol van vágy a kézmosásra. Konkrétabban fogalmazva: a társadalom mégiscsak valamilyen módon életre hívta ezt a vágyat, mintát, valamiféle olyan konszenzuson alapuló rendszert, amelyben ezek az agresszív filmek megjelenhetnek. Tagadhatatlan, hogy ezeknek a filmeknek ugyanakkor van egy mentálhigiénés funkciójuk is, mert ezeken a filmeken, játékokon keresztül az egyre jobban sűrűsödő feszültségek feloldódhatnak. Ezek által a termékek által elkezdünk kezelni bizonyosfajta, magunkban végigfutó impulzusokat, hovatovább még kommunikálunk is ezeknek a megjelenéséről. De mindez valami helyett van, azok helyett a családok, közösségek helyett, ahol ezeket a feszültségeinket igazán fel lehetne oldani. Azt hiszem, éppen ezek a szűkebb és tágabb közösségek hiányoznak, ahol ezeket az egyre kínzóbb feszültséggócainkat valamilyen módon kezelni tudnánk.

Boros János: Az agresszív viselkedésminták éppen azért terjednek, mert a gazdasági válság mellett értékválság van, mert szétestek a családok. Egyetértek Buda Bélával abban, hogy a sportban levezetődnek a feszültségek és indulatok, de ma nem sportolni járnak a gyerekek, hanem kimennek a meccsre szurkolni, üvöltözni, ordítani, szidni a bíró anyját, apját, üvegeket és cementdarabokat dobálni be a pályára. Miért nem mennek sportolni? Azért, mert a gazdasági válság következtében sorra szűnnek meg az egyesületek, jóval kevesebb lehetőség nyílik a tömegsportra, amely alkalmas lenne az indulatok levezetésére. Mára a body buildingezés vált divattá, ami viszont inkább az agresszivitás irányába hat, hiszen ott az erőfejlesztés a cél, s aki erősebb az átlagnál, az könnyebben gyakorol agressziót a gyengébbek felett. Surányi András az imént említette a közösségek hiányát. Ez a jelenség azért meglepő, mert 1990 után azt hittük, hogy a szabadság világában majd gyorsan kiépülnek azok a közösségek, ahol normális értékeket lehet elsajátítani, ahol kooperálni lehet, ahol a gyerekeink majd meg tudják tanulni, hogyan lehet integrálódni a társadalomba. Ehelyett mára még nagyobb a hiány ezekben a közösségekben, nem igazán alakult ki az a gazdag civil szféra, amely betölthetné ezt a funkciót. Úgy látom, ez a legfőbb oka annak, hogy a gyerekek válnak ma az agressziót terjesztő média legnagyobb fogyasztóivá. Hiszen sokkal egyszerűbb ott ülni a tévé mellett, mintsem tartalmas barátságokat kötni és az értékek, az együttműködés tanulásának bonyolult útjait bejárni.

Münnich Iván: Felvetődött, hogy az agresszió iránti igényre egy egész ipar épül rá. Azonban az agressziókeltésnek más okai is vannak. A család nagyon fontos minta a gyerekek számára, az agresszió a családban is keletkezik, de agresszió van a szubkultúrákban, és van agresszió a tömegkommunikációban is. A már említett interaktív számítógépes játékok kifejezetten fejlesztik az agressziót, például a gyerekek egy labirintusban akkor tudnak továbbmenni, ha megtalálják az adott szituációban a helyes megoldást, amely az esetek döntő többségében nem más, mint hogy le kell lőni, ketté kell fűrészelni a másikat.

Münnich Iván: A veszedelmes az, hogy a valóságot is ilyennek éli meg a gyerek, s ez átszövi a fantáziáját is. A Doom-játékok hatásaként a gyerek elkezd fantáziálni egy agresszív tettről, s a játékban megtanulta, hogyan kell megvalósítani, aztán meg is valósítja. A Doom-játékok megjelenése idején 30%-kal megnőtt az USA-ban a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények száma. Ezért lenne fontos, hogy működjön a család, amelyik azért több szempontból is képes korlátozni a gyerekeket.

Csepeli György: Mit tehetünk annak érdekében, hogy az agresszió növekedésének tendenciái, ezek az ember voltunkból adódó démonok, ezek a gyors társadalmi változások keltette feszültségek következtében előálló agresszív reakciók csökkenjenek? Lehet-e egyáltalán valamit tenni, vagy pedig feltesszük a kezünket és azt mondjuk: ide lőjetek?

Münnich Iván: Persze, hogy lehet tenni. Ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek ezeket a negatív jelenségeket létrehozzák – a filmre, a médiára gondolok –, lehetne kitűnő természeti filmeket gyártani. Itt van a kincs a kezünkben, amivel lehetne élni.

Surányi András: A médiákban a hétköznapi agressziók borzalmát kell megmutatni, dokumentumfilmekben a most végbemenő életmódváltásokat, a hétköznapi élet konfliktusait kell az emberek elé tárni. Ezek ugyanis megélhetőbb konfliktusok, olyan mély drámák, amelyek minden drámaiságuk ellenére valamelyes segítséget adhatnak az embereket érő agressziókkal szembeni védekezéshez.

Boros János: A bírói ítélkezés szintjén – az USA néhány államának gyakorlatához hasonlóan – meg lehetne fontolni olyan jogszabályok bevezetését, miszerint aki háromszor követ el súlyos erőszakos bűncselekményt, az harmadszorra automatikusan életfogytig tartó börtönt kap. Fontos lenne a börtönben fogva tartott erőszakos bűnelkövetők esetében olyan speciális kezelési programokat kezdeményezni, amilyeneket sikerrel alkalmaznak Nyugat-Európában. Ezekbe a programokba persze nem lehet belekényszeríteni az elítélteket, de a lehetőséget meg kell adni a programokban való részvételre. A börtönökben alkalmazott ilyen jellegű terápiás módszerek a bűnözők egy része esetében segíthetnek az agresszivitás leépítésében. Legtöbbet azzal tehetnénk, ha sikerülne megváltoztatnunk a társadalom szocializációs gyakorlatát. Különféle kisebb közösségek létrehozásával, erősítésével az agresszióra szocializálás helyett segíteni kellene a kooperációra, az együttműködésre nevelést.

Buda Béla: Én is azt hiszem, hogy a mindennapi agresszióval kellene valamit kezdeni, s ebben tényleg a családnak, az iskolának, illetve általában a nevelésnek van kitüntetett szerepe. Sikeres programok léteznek az iskolai erőszak csökkentésére, ez azért fontos, mert az iskola nagyon komoly önértékelést károsító hatásokat is közvetíthet. Úgy gondolom, hogy a nevelés által és kommunikációs befolyásolással a proszociális viselkedésformák erősítése és a nyers feszültség levezetése, illetve az instrumentális agressziós formák leépítése lenne az út.

VISSZA